Edit a 17. érettségi találkozójukat kezdte el szervezni egy meleg júliusi napon, két évvel ezelőtt. A technikai fejlődést, a kütyüket sok mindenért lehet szidni, de azért tegyük hozzá, vannak előnyei is. Egyebek mellett egy találkozó megszervezésénél nagyon jól jöhetnek!
A történet tehát egy júliusi, meleg napon kezdődött. A közösségi oldalra Edit egyik volt gimnazista osztálytársa feltette negyedik év végén készült közös tablóképüket. A sok ismerős, volt oszitárs rögtön kommentelte, szmájlikkal látta el a posztot. A sok hozzászólás között persze egyikük részéről felvetődött az osztálytalálkozó kérdése, mármint az, hogy jó lenne talizni. A csapat az érettségi óta (1997) egyetlen egyszer jött csak össze, 2007-ben a 10. évfordulóra. Az ötéves buli kimaradt. Most pedig 17 év után jó lenne találkozni.
– Miért csak a kerek évfordulókon lehet összejönni? – tették fel többen a kérdést. Miért is ne! Szervezésre fel!
Editnek beindult a szervező ösztöne a kérdés felvetése láttán. És mint Terézanya, magára vállalta, hogy ő majd lebonyolítja, mindent intéz. Egy lelkes társ csatlakozott hozzá, egykori padtársa, jó barátnője, Iza személyében. Bár Iza inkább az ital beszerzéséért és a büfé megszervezéséért felelt, a feladat oroszlánrésze Edité maradt. De lelkes támogatásért, biztatásért bármikor felhívhatta Izát, amikor valamelyik „okosnak” – szerencsére kevés kötekedő volt – valami nem tetszett éppen és Editnek vigaszra volt szüksége a szervezés folytatásához. Mint tudjuk, egyszerre mindenkinek megfelelni nem lehet, mindig van aki, kakukktojás a csapatban. Így volt ez az ő egykori 34 fős osztályukban is, és a szervezés során is osztották az észt a problémás egykoriak. No de mindegy is, Editnek semmi és senki sem szegte annyira kedvét, hogy meg ne szervezte volna flottul a bulit.
Eljött a szeptember 20-a, szombat. A menet az ilyenkor szokásos volt: az osztályteremben gyülekező, a napló az egykori oszifő előtt, névsorban menve mindenki beszámolt élete akkori szakaszáról. Voltak nagy röhögések, együttérzések. Ami fontos, hogy mindenki igyekezett figyelni a másikra, a tízéves talin türelmetlenebbek voltak egymáshoz a kedves résztvevők. Ez Editnek is feltűnt és jólesett a higgadt szolidaritás, még akkor is, ha nem mindenki története volt izgalmas.
És röpke két óra hossza után levonult a csapat az ebédlőbe, ahol a DJ már várta őket, szólt a zene, cikáztak a fények. Enikő – egy lelkes volt oszitárs – kedvesen megjegyezte: „Hát Edit, én eddig még vessző hibát sem találtam a szervezésben!” Ez Editnek erőt adott, jól esett, büszke volt magára, magukra! Ő is így érezte!
Azután annyira elszabadult a jókedv, hogy a közös vacsin már készültek a vigyori képek, előkerültek az otthonról hozott pálinkás butykosok, töltöttek ám rendesen fiúk, lányok egyaránt maguknak és egymásnak is! Nemcsak a pálesz esett jól a melegben, hanem a hűtött pezsgő és bor is! Na, jó, volt aki üdítőt ivott, ők voltak kevesebben. Ők voltak azok a bizonyos problémás egyedek.
Éjfél felé már nem mindenki tudta merre van arccal. A fiúk közül néhánynak olyan melege lett, hogy az inget letépték magukról, egymásról, mint valami rossz csippendélek. Nem kell megijedni, a lányoknak annyira nem mentek el otthonról, szóval ők nem vetkőztek! Egyébként semmi szeméremsértő és durva dolog nem történt. Hova tovább, senki nem hányt bele az étkezőben lévő kézmosócsapba, és a földön sem hemperegtek.
Edit életébe viszont megérkezett a kísértés! Utoljára kb. 15 éve gyújtott rá cigarettára. Azelőtt a főiskolás évei alatt főként bulikban dohányozott. Nem volt nagy vétség, hiszen sokan tesznek így még ma is, hogy buli, iszogatás, cigi. De csak szolídan. Mármint Edit csak szólídan tette mindezt.
Valahogyan hajnal egy óra tájékában Editben felrémlett, hogy ő valaha dohányzott és a cigifüst szagát azóta is szereti. Helyesebben, ha a szabadban valaki mellette kifújja, mármint az illető a saját szájából a füstöt. Épp a szabadlevegőn álldogáltak, támasztották a falat, mert éppen nem kedvükre való zene szólt. Edit mellett mindenki pöfékelt, legalább tízen. Köztük Iza is, igen az egykori padtárs, most pedig szervezőtárs, örökös barátnő.
Edit addig szippantgatta mások cigijének füstjét, míg Izához lépett és rászólt: adj egy slukkot, mert akarom! Iza sem volt már a helyzet magaslatán, de mint nagyon jó barát hősiesen eszébe jutott, hogy minek mérgezze Edit magát cigivel, mikor már rég leszokott róla. Lehet, hogy rosszul is lenne tőle. Iza nemet mondott. Edit hadakozott még vele egy darabig, de Iza lelkesen ellenállt. Észnél volt, nem adta Editnek még egy slukkra sem oda bagóját. Másnap ezért Edit roppant hálás volt. Ha rágyújtott volna tuti lelkiismeret furdalással kellett volna neki napokig küszködni, holott olyan büszke magára – alap esetben – hogy le tudta tenni a cigit.
A kísértést Iza űzte el azon az estén, de a buli jó hangulatát senki nem tudta és nem is akarta megkísérteni! Hajnalban egy dobozos kocsiban került a két lány haza, és még egy volt fiú oszitárs. A büfés kishölgy szállította otthonukba a bulit záró triót! A kísértést ott hagyták…
