„Szerelem
ahogy a szél meglebbenti a függönyt
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.”
Fodor Ákos
Jócskán eltelt egy év, mióta Marie itt járt.
Akkor május volt. Most lassan vége a nyárnak. Magam sem tudom miért pont most, de nekiálltam rendbe tenni a szőlőlugast. Az indák már sűrűn átszőtték. Olyan, mint egy zöld szoba. Rengeteg szőlő van rajta, és nem aszalódott el, mint a tavalyi. Kiraktam 2 függőszéket, rengeteg párnát. Az idén még nem használtuk. Vagy hőség volt vagy esett, vagy megettek a szúnyogok. De ma tökéletes nyáreste ígérkezik. A szomszédok kibulizták magukat a múlt héten, úgyhogy most talán csendes éjszakánk lesz. Rágcsálnivalót készítek tálkákba. Előveszem a behűtött bort. Tálcát. Két poharat. Bekapcsolom a biztonság kedvéért az UV-s szúnyogriasztót. John Legend énekel, a lejátszóból árad a szép szerelmes dal…
Hirtelen felkapom a kapukulcsot, és szélesre tárom az ajtót a meglepett Marie előtt, aki épp a csengőt készült megnyomni.
– Honnan a csudából tudtad? Honnan??? Nem írtam, nem telefonáltam, mióta elmentem egy évvel ezelőtt… Olyan vagy, mint Mári néne. Egy boszi!
– Megérzés. Tudom, hogy felbukkansz, ha úgy látod jónak A zsigereimben éreztem, ma érkezel. Vártalak, készültem. Gyere, frissítsd fel magad! Kész a kuckó, helyezd magad kényelembe, és mesélj!!!
Nézem az arcát. Valami megváltozott. Nem az a zaklatott, boldogtalan szomorúság árad belőle, mint a múltkor. Csillog a szeme, ahogy beszélni kezd:
– Emlékszel Márkra? Tudod, akivel a szigeten éltem, és ott kellett hagynom, mert megcsalt, nem szeretett? Utána voltam nálad, hogy kiöntsem a lelkem, és elmeséltem egy csomó mindent a boldogtalan életemről. Képzeld, mikor hazamentem, egész úton egy régi szerelem járt az eszemben! Aznap volt pontosan 10 éve, hogy nem láttam, nem beszéltem vele. De számon tartottam minden pillanatot nélküle. Ő volt az egyetlen, akibe eddig igazán szerelmes voltam. Nagyon fájdalmasan lett vége. Mégis, ő volt a mérce. Ezután mindenkiben őt kerestem. Azt a teljességet. De mindig csalódnom kellett. Gondoltam, mit veszíthetek, megkeresem a Facebookon. Kíváncsi voltam, hogy a 10 év benne milyen nyomokat hagyott. Emlékszik-e még rám? Hogy van, hogy él? Annak idején a fővárosban dolgoztam egy áruházban. Ő is. Ott ismertük meg egymást. Neki volt egy kapcsolata, nekem csak kalandjaim. Egyszerűen, aki nekem kellett, annak én nem kellettem, akinek én kellettem, az nekem nem. És ez így volt mindig. Ádámmal rengeteget beszélgettünk, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egyszer elkísért megcsináltatni a lejárt személyimet. Megéheztünk, betértünk egy pizzériába. Ne nevess ki, de a mai napig őrzöm a blokkot. Aztán hazakísért. Megcsókolt. Elment. Nekem pedig kezem-lábam remegett, sosem éreztem még így magam egy csóktól. Félve mentem másnap a munkahelyünkre. Tartottam tőle, hogy fog most viselkedni velem, hisz a kapcsolata is ott dolgozott. Megkeresett. Az a tegnapi csók, mondta, olyan felkavaró volt, hogy szakít a barátnőjével, és velem szeretne élni. Már a sok beszélgetés is jó volt, de most minden porcikájában érzi, hogy én kellek neki. Madarat lehetett volna velem fogatni. Boldog voltam, hisz én is ugyanígy éreztem. Végre! Eleinte titkoltuk. Aztán mikor a barátnője haza akarta vitetni magát, és a már megszokott módon ült be előre az autójába, nekem pedig hátra kellett ülnöm, kértem, hogy mondja el neki az igazat. Aztán már mindenkinek elmondtuk, és hónapokig együtt éltünk. Nagyon boldog, és nagyon szerelmes voltam. Aztán kezdett megváltozni. Csak a hülye számítógépes játékával foglalkozott, nem velem járt már ebédelni sem. Aztán véletlenül megláttam a gépén a Messenger üzeneteit. Már egy hónapja csalt egy másik lánnyal. Egy világ omlott össze bennem. Felmondtam a munkahelyemen, összecsomagoltam, és hazaköltöztem szülővárosomba. Akkora fájdalom volt, hogy nézd, még mindig kibuggyan a könnyem, ha felidézem…
Néhányszor még cseteltünk, beszéltünk. Vissza akart kapni. De ez az egész nekem annyira fájdalmas volt. hogy inkább hagytam, hogy eltűnjön az életemből…
És elkezdődött a kálváriám. Ahány pasival kapcsolatba kerültem, mind ezt csinálta velem. Ezért alakult ki bennem a bosszúvágy…
És el se felejthettem őt. Ha a személyimre néztem, csak ő jutott eszembe, és az a nap, az a csók. Az a teljesség. Akármi is történt, azt a szerelem érzést senki más nem tudta nekem megadni. A 10 év alatt nagyon sokszor emlegettük őt a barátnőmmel, és mindig úgy gondoltam rá, hogy az egyetlen pasi, akibe igazán szerelmes voltam.
Szóval, aznap volt pontosan 10 éve hogy utoljára beszéltünk, hát bejelöltem fészbukon. És ezzel elkezdődött. Csak annyit akartam tudni mi van vele, mit csinál. Utána, gondoltam, mindenki megy tovább a maga útján. Aztán én már két hét után tudtam, hogy kell nekem. A második találkozás után tudtam, hogy ő a nagy Ő, az a férfi, akire mindig is vártam. Tudtam, hogy van barátnője. Már 8 éve együtt voltak, de még csak nem is éltek együtt. Boldogtalan volt. Mint én. Köztünk viszont nemhogy újra fellángolt a szerelem, de el is sodort. Mindent. Szakított a barátnőjével. Hozzám költözött.
Most már egészen máshogy viszonyulunk egymáshoz. Sokkal érettebben, megfontoltabban. Már tudjuk, mit veszíthetünk, milyen egymás nélkül, milyen mikor a másik felünket hiába keressük a világban… Minden rossz, ami eddig történt velünk, ezért volt. Hogy most meg tudjuk becsülni a jót.
Jaj, Andi, én olyan boldog vagyok! Igazából az újrakezdés, találkozás, olyan volt, mint a filmekben. 10 év után találkoztunk ismét, és közben tökéletesen egymáshoz csiszolt minket az élet. Igazi tündérmese, ami most nekem kijutott. Pedig már nem hittem benne. Ádám feladott mindent, a régi kapcsolatát, munkáját, otthonát, és idejött az ország másik felébe, újrakezdeni az életét. Velem. Nézd, ezért jöttem! Személyesen akartam átadni.
Egy borítékot nyújtott felém. Már sejtettem. Az első perctől, ahogy az arcára néztem. Esküvői meghívó! Kimondhatatlanul örültem, hogy végre megtalálta azt az embert, aki mellett boldog tud lenni. Hogy túl tudtak lépni a múlton, és rájöttek, egymásnak vannak teremtve!
Hát erre már ne bort igyunk! Készültem, van behűtve pezsgő is! Szinte táncolva megyek a házba, pedig fáj a lábam. Gyorsan papírt, tollat ragadok, és írom, ami az eszembe jut. Majd borítékba teszem, és mikor koccintunk a boldogságára, átadom neki.
– Marie! Kérlek, ezt mondjátok el egymásnak az esküvőn:
Végre megvagy
El ne tűnjél
Az ujjamra gyűrűt fűzzél
A szívedig felemeljél
Úgy tartsál
El ne ejtsél
Amíg élünk melengessél
Szép szavakkal
Szerelmeddel
Simogassál
Úgy szeressél
Az ujjamra gyűrűt fűzzél
Végre megvagy
El ne tűnjél.
Feltámadt a szél. Átfújt a lugas levelei közt, és mintha egy angyalszárny érintett volna minket, végigsimított arcunkon…