Ajánlom Pandák Margónak, és segítőinek, akik 4 éve gondoskodnak önfeláldozóan- akár a városvezetés ellenében is- arról, hogy 70-80 ember legalább hetente egyszer jóllakjon, ne fázzon…
2150. Valahol, egy távoli galaxisban…
Nehezen tudott megmozdulni. Annyi helye is alig volt, hogy a kezét a feje fölé emelje.
Körülnézett. Az átlátszó henger, ahol magához tért, elkeserítő látványt tárt a szeme elé: sokan, nagyon sokan voltak. Férfiak, nők, gyerekek. Egymásra pakolt átlátszó hengerekbe préselve. Majd rájuk zárnak egy tetőt, és akkor vége…
Hirtelen monoton hang töltötte be a hatalmas termet:
– Önök a Száműzöttek bolygóján vannak. A Föld ura feleslegesnek ítélte magukat, és ide szállíttatta. A hengerekben gépek gondoskodnak a létfunkcióikról. A hengereket nem tudják elhagyni, ne is próbálkozzanak. Maradjanak nyugodtan, amíg további sorsukról döntünk… Eddig ide csak gépeket küldtek, nem tudjuk még, mi legyen Önökkel…
Mit vétettek? Nem bűnözők. Nem ártottak senkinek. Csak szegények. Nem tudtak kitörni a körülményeik fogságából. Nem tudtak tanulni, dolgozni, élni. Nem volt mit. Nem volt miért. Nem volt kitől… Vagy egyszerűen eljárt tudásuk felett az idő… Mindent gépek csináltak már. Így feleslegessé váltak. Senki nem volt kíváncsi rájuk. Senki nem tudta, milyen kincset őriznek, milyen ősi tudást hordoznak magukkal… El lettek ítélve. Meg kell szűnniük. A látványuk is irritálja a felsőbbrendűeket…
Lara énekelni kezdett. Nem volt semmije, csak a hangja, amely most betöltötte a hatalmas teret, csilingelt, szárnyalt, megmozdította a lelkeket. Egyre több hang csatlakozott hozzá. A dal imává erősödött, ahogy ezrek és ezrek adták hozzá a szívük-lelkük erejét. Az imádság túljutott a vastag falakon, szállt, csak szállt, betöltött minden zeg-zugot a bolygón…
A külvilág beleremegett. Akik hallották őket, nem tudták hirtelen, mi történik velük. Megsajdult a szívük, könny lágyította kemény tekintetüket, és a lelkük együtt szállt a dallal…
És a gépek uralta világban valami megmozdult.
Rájöttek az emberek, hogy bár a gépek, robotok minden munkát el tudnak végezni, szívük-lelkük nincs. Az érzelmeket nem tudják pótolni. Hogy igazából ők a szegények. Ők, a gazdagok. Mert már nem maradt a szívükben irgalom, szeretet, együttérzés, szenvedély, szemükben könny, ajkukon nevetés… Robotokká váltak ők is. És most hirtelen vágyakozni kezdtek az érzelmeik után. Ezen a bolygón még nem hallottak énekelni senkit. Ha ez ilyen csodás dolog, így hat rájuk, mit tudhatnak még ezek az emberek? Kíváncsiak lettek. Mint valami múzeumot, úgy kezdték látogatni a hodályban tárolt embereket. Beszélgettek velük. Megtanulták azt a szép dalt, amit először hallottak, és ők is énekelni kezdtek…
A bolygó vezetése úgy határozott, ad még egy esélyt ezeknek az embereknek. Kiengedték őket a hengerekből, biztosítottak nekik egy földrészt, ahol robotok nélkül, az örökölt tudásukkal új életet kezdhettek. Segítették őket mindenben, ami az emberhez méltó élet kialakításához kellett. Aztán csak figyelték őket.
Megdöbbentek mikor látták őket szántani-vetni, állatokat nevelni, ruhát varrni, szőni- fonni, ételeket főzni, gyerekeket nemzeni, szülni, felnevelni, tanítani, falakat rakni, bútorokat faragni, esténként egymással jókat beszélgetni, mesélni, táncolni, énekelni… szeretni… igazából élni…
Egyre többen érezték úgy, hogy közéjük akarnak tartozni. A modern, csili-vili kütyük, a mindent elvégző robotok, a minden igényüket kielégítő lakások, szuper autók fogságából oda vágytak, a Földről száműzött „szegények” közé…
Nagyon élveztem az írásod Évikém❤️