Marcsi sosem volt egy filigrán alkat. Egész életében imádott enni, olyannyira, hogy még a disznótorban, a bélmosás cseppet sem felemelő pillanataiban is képes volt a hagymával sült vérbe tunkolt, frissen sült kenyeret majszolni.
Telt alkatát minden ismerőse összekötötte fejben a harsogó, életvidám nevetésével, és úgy tartották róla a dunamenti falucskában, hogy abban a helyiségben – legyen az egy szoba, egy bolt, egy hivatal, vagy a művelődési ház – ahova beteszi a lábát, ott mintha belül sütne ki a nap. Ki ne szeretne egy vidám, az élethez nyilvánvalóan elégedetten álló emberrel közösséget vállalni?
Marcsi élete ebben telt: vidámságban, nevetésben, jókat evésben. Persze, voltak neki is problémái, hiszen “csak azoknak nincsenek ilyenjeik, akik már a föld alatt vannak” – ezt is ő mondogatta mindig. A gyerekei és később az unokái is örökölték, vagy talán eltanulták ezt az élethez való Marcsis hozzáállást: jöhetett bármi bú-baj, megpróbálták a vicces, humoros oldalát nézni, egy-egy ugratással elvenni a dolgok élét, vagy ha ez sem sikerült, akkor egy lilahagymás zsíros kenyérrel letömíteni a bánatot.
A gömbölyded család – így hívták őket. Még az izmos férj, Pisti is puha, sima zsírréteget pakolt a deltáira az évek-évtizedek során.
Amikor Marcsi harsogva nevetett, akkor megrezzentek az ablaküvegek, és összekoccantak a vitrinben a nagy becsben tartott kristálypoharak. Amikor az anyukája meghalt, akkor egyáltalán nem nevetett. Érezni is lehetett a faluban, hogy most sötét napok következnek. Aztán néhány héttel később, amikor a boltban Marcsi újra önkéntelenül elnevette magát valami blőd pletykát meghallva, ismét verőfény költözött vissza a településre, és szinte hallani lehetett, ahogy súlyos kövek gördülnek le a lakók válláról, és egy sóhajjal száll ki mindenkiből a feszültség.
Ahogy teltek az évek, úgy a világ is változott. A 2000-es években egyre több fiatal család költözött a faluba, és egyre kopott a népességnek az a része, akik bármikor maguk elé tudták idézni Marcsi impozáns termetét, nevetése mögül kivillanó, kissé rendezetlen fogait, és a kacagástól rázkódó hasát. Marcsi sokáig csak a háztartást vezette, a gyerekeket nevelte, aztán az anyukáját ápolta, majd mikor a háztartásban a munkája java részét már átvették a gépek, felnőttek a gyerekei, az anyukája pedig már felülről, a mennyországból nevetgélt le rá, akkor gondolt egy merészet: jelöltette magát önkormányzati képviselőnek és nyert is. Több szavazatot kapott, mint a polgármester és a többi képviselő együtt.
Marcsi az új szerepében új lendületet vitt a községi közéletbe. Sürgött-forgott a faluban, kereste-kutatta a problémákat, és tőle idegen módon, nem csupán a vidámságával akarta azokat áthidalni, hanem vitte be a hivatalba, és próbált rájuk kézzel fogható megoldásokat találni. Mindenki imádta Marcsi munkáját, még akkor is, amikor úgy döntött, hogy hajlik a polgármester és a többiek irányába: ő is a Fidesz jelöltje lesz a korábbi függetlenségével és pártatlanságával szemben.
A mosolya már cseppet sem volt őszinte olyankor, mikor az került szóba, hogy mennyire áthatja a település életét is a felülről vezérelt politika. Mint mindennek, ennek is kereste a vidám oldalát, és próbálta viccel elütni, de amikor senki sem látta, akkor nagyon gyorsan lehervadt a mosoly az arcáról. De csak addig, amíg a kampány előtt és közben felülről megígért pénzek el nem kezdtek érkezni a faluba.
Focipálya felújítás, óvoda felújítás, új játszótér, új közvilágítás, új fasor ültetés a faluszéli kis ligetben. Szinte csak ki kellett nyújtani a kezüket a pénzért, és máris érkeztek a milliók a falu számlájára.
Igen, Marcsi látta, hogy amit az önkormányzat vesz, az minden valahogy sokkal drágább, mintha ő maga akarná megcsinálni, mondjuk otthon. 100 csemetefa nem olcsó, de biztosan nem 20 millió forint – számolgatta, de mindig arra jutott a maga életvidám felfogásával, hogy biztos bele van kalkulálva az élő munka, az éveken át tartó locsolás, metszés és hasonlók. Akkor sem jött ki a matek, mert a legtúlárazottabb számokkal és 5 éves projekt keretében is maximum csak 8 millióba került volna, de mivel már annyi mindenre legyintett széles mosollyal, így erre sem esett nehezére.
2015-ben minden megváltozott. Jöttek a migránsok. Na, nem hozzájuk persze, csak látták a tévében, olvasták az interneten, és hallották, hogy egyébként is, Németország “elesett”. Az akkor már Németországban élő legnagyobb gyereke persze egyfolytában hajtogatta neki skype-on, hogy “Anyu, el ne hidd már amit mondanak!”, de pont, hogy neki nem hitte el, amit mondott. Szerette volna, de nem hitte. Hitt inkább a saját szemének, annak, amit a tévében látott, és annak az információnak, ami a látottakkal passzolt, és ami a kormány kommunikációjából volt kihallható.
Mivel már egyre kevesebben voltak azok, akik ismerték Marcsit régről, így igazából senkinek sem tűnt az fel, hogy a napfény-nevetésű nő egyre megkeseredettebb. Az igazat megvallva, ő maga sem értette ennek a pontos okát, csak azt érezte, hogy amikor magára maradt, akkor nem dudolászott többé, nem az unokái arcát idézgette maga elé önkéntelenül, hanem a “migránshorda” képeit pörgette lelki szemei előtt, és ilyenkor félelemmel vegyes dühöt, majd undort, és aztán minden átmenet nélkül hálát érzett.
Aztán ez az időszak is lassan elmúlt szerencsére, újabb választás közeledett. Mivel sosem kellett kampányolnia, hiszen az ismertsége okán került be mindig nagyon simán a testületbe, döbbenettel kellett konstatálnia, hogy a 2019-es önkormányzati választáson nem választották meg, így búcsút kellett mondania a településért végzett munkájának, és az azzal járó tiszteletdíjának is.
Nem bánkódott sokáig: úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, és szabad idejében majd ingázik a három, már külföldön élő gyereke és a hat unokája között. Mivel ekkor már 62 éves volt, természetesen jogosulttá vált az öregségi nyugdíjra, de a sokk akkor érte el, amikor kiderült, hogy csak a minimumot kapja, hiszen annyira alacsony volt a jövedelme, és annyira kevés a ledolgozott ideje, hogy többre nem számíthatott. Akkor hetekig úgy érezte, hogy nem fog többé nevetni.
Halálra vált arccal járkált otthon, és sorra mondott le a terveiről: nem utazik, nem látogat, nem gyerekezik, nem unokázik.
Szerencsére a kertben újra önmagára talált, és amikor senki sem látta, akkor a közelben fészkelő, cseresznyefára dézsmálni járó feketerigónak sírdogált.
Viszonylagos nyugalomban telt az a fél év, ami a covid-ig visszavolt, de aztán jött a rémálom: a gyerekei nem utazhattak, ő pedig a testsúlya miatt végig rettegte az első évet, nehogy elkapja a betegséget, hiszen mindenhonnan az jött, hogy a túlsúlyosakra nagy veszély leselkedik.
A kapaszkodót a kormány kommunikációban kereste, mint addigra már mindig: naponta nézte a híradásokat, és próbálta azt kiolvasni a sorok közül, hogy nem kell félni, mindenki meg lesz védve. Azt már régen megtanulta, hogy amit a tévében, rádióban mondanak, amögött mindig valamiféle mögöttes értelmet kell keresni, amit csak a bennfentesek értenek. Minden nap ezzel a bennfentes előfeltételezéssel hallgatta a híradásokat, és azt szűrte le magának, hogy a betegségtől jobb, ha távolmarad az ember, de mivel ez egy háttérhatalmak által generált, ki tudja milyen célból kirobbantott helyzet, ezért reszketni azért mégsem kell. Marcsinak ekkortájt nem vicces anekdoták, hanem komoly bölcseletek forogtak a fejében inkább, mert ekkoriban úgy érezte, hogy ezek voltak számára a célravezetőek.
A férje még egy évig dolgozni járt, de 2021 elejével már ő is nyugdíjba ment, így a járvány miatt maximális remete létre rendezkedtek be: boltba csak akkor jártak, amikor már muszáj volt, és igyekeztek mindent megtermelni maguknak. Csirkéket, kacsákat vettek, és éppen két kisbirka és két kiskecske vásárlásán törték a fejüket, amikor Marcsi érezni kezdte, hogy egyre gyengül. Fájt a gyomra, és ami a legrémesebb volt számára: lefogyott.
A háziorvos megnyugtatta: bármi is a baj, kiderítik. Ettől valahogy mégsem lett nyugodt, mert szerette volna azt hallani, hogy a járvány miatti stressz okozta a fogyását, de nem ezt hallotta. Azon viszont elképedt, amikor a hasi ultrahang vizsgálatra jelentkezve közölték vele, hogy három hónap múlva van időpont. Hápogott egy sort a telefonban, mert azt akarta mondani, hogy az kizárt, neki most kell a vizsgálat, de végül halkan csak ennyit mondott: – Rendben, akkor kérem írjanak be.
A három hónap alatt már annyira lefogyott, hogy reggelente megijedt a saját tükörképétől is, de igazából nem érezte rosszul magát, a háztájival is remekül elboldogult. A kellemetlen az volt csak, amikor a még megmaradt, régi ismerősök elmentek a ház előtt, szokás szerint szóba elegyedtek, és rádöbbentek, hogy az általuk ismert Marcsi már csak halovány árnyéka önmagának.
Ilyenkor lendületesen próbálta magyarázni a régi arcoknak, hogy “Ezek az orvosok a markukban tartják az egészségügyet, és tessék, hónapokig kell várni a vizsgálatra!” Egy cseppet sem kormánypárti, nem messze lakó ismerősnek még volt képe megkérdezni: “Nem lehet, hogy a kormány intézkedései miatt kell hónapokat várnod, holott nyilvánvalóan nem vagy jól?” – erre Marcsi csak horkantott egyet, majd sarkon fordult a kaputól és becsattogott a verandán át a házba, hogy ott dohogja ki magát.
Onnantól kezdve ez a nem messze lakó ismerős a az utca túloldalán sétált el aztán naponta a dolgára.
A kiskecskék és a kisbirkák már rendes kis süldő kamaszok voltak, mikor eljutott az ultrahangra és ott kimondták az ítéletet: daganat.
Marcsi úgy érezte, nem fog tudni felkelni a vizsgálóasztalról. Kérte is a szonográfust: –Behívná a férjemet, hogy segítsen?
Pisti sem volt már annyira kipárnázva, mint korábban, de ez annak is betudható volt, hogy már az izmaiból is veszített. Szikár nyugdíjasként, teljesen ősz hajjal, kissé görnyedt háttal már nem nézett ki fiatalabbnak a koránál, sőt, nehezebb napjain idősebbnek is hatott a 65 évnél. Ahogy meglátta Marcsi arcát, ő is rögtön tudta, hogy nagy baj lehet. Hazafelé az autóban néma csendben ültek, a Kossuth rádiót sem hallgatták. Gyorsan suhant el mellettük a táj, és Marcsi úgy érezte, hogy élete legnehezebb napja és estéje várt rá: másnap reggel tud csak a háziorvoshoz menni.
A hajnal ébren érte. Nem tudott aludni, mert álmatlanul forgolódva azt számolgatta, hogy fogalma sincs, vajon hány hajnalt láthat még, így kiült a verandára az éjszaka közepén és először a csillagokat, aztán a derengő látóhatárt, majd az egyre világosodó eget nézve megfogadta, hogy bármi is lesz, onnantól kezdve minden hajnalban gyönyörködni fog.
A rendelési idő elejére érkezett, a doktor már aggodalmas arccal várta. Bár ő nem lepődött meg a leleten, de a komorság egyre mélyült az arcán.
– Marcsi, ezt ki kell venni, ez hatalmas.
– De ki lehet venni Gyuri? – gyerekkori barátok voltak, természetesen keresztnéven szólították egymást és tegeződtek is.
– Nem vagyok onkológus, és az is lehet, hogy jóindulatú, de azért fogysz, mert ez emészti a szervezetedet. Most jön a nyár, most kellene felhízlalnod magad, ehelyett te már csak árnyéka vagy önmagadnak.
– És a sugarazás? És a kemó? – Marcsi úgy érezte, hogy most azonnal túl kell esnie minden sokkon.
– Nem biztos, hogy lesz sugarazás és kemó! – Marcsi ezt a mondatot először meg sem hallotta, csak ült bénultan, és csak arra riadt fel, hogy Gyuri a kezére teszi a tenyerét.
– Hallasz? Ez szerintem jóindulatú, mert ezen a helyen nem szokott rosszindulatú daganat lenni. Ilyenkor nincs se sugarazás, se kemó, de műtét az biztosan kell.
– De-de-de… – Marcsi csak dadogni volt képes, így Gyuri azonnal a telefonért nyúlt, és Marcsi addig mintha egy ajtón keresztül hallotta volna a beszédet, úgy próbálta értelmezni a történteket, mintha hallgatózna.
– Jakabos főorvos urat keresem, igen, várok. – vártak némán. – Szia Bélám, én vagyok az, Gyuri. Figyelj, van itt egy női betegem, akinek… – és akkor hosszasan sorolta a leletbe foglaltakat. – Kellene egy időpont konzultációra, sürgősséggel, ha lehet. Igen, rendben, puszilom Erikát. – letette.
Marcsi továbbra is bénultan ült, közben a nyelvével a nemrégiben mozgóssá váló egyik metszőfogát lökdöste.
– Nyár végére van időpont konzultációra.
– Nyár végére? – Marcsi körül, mintha kipattant volna valamiféle buborék, úgy csapódott vissza hirtelen a jelenbe. – De hiszen május van! Addig megesz a daganat!
– Marcsi, ez van, ez is nagy eredmény, hogy nem fél év múlva kerülsz sorra – tárta szét a kezét az orvos, akiben hirtelen ő már nem látta a régi, gyerekkori barátot, látott benne ellenben egy számító, torzult arcú bírót, aki élet és halál fölött ítél.
Marcsi leforrázva, utolsó erejét összeszedve ment ki az autóhoz, ahol Pisti várta, és ismét, túlságosan is megszokottnak tűnő néma csendben autóztak haza.
A nyár iszonyú lassan telt, csak az volt benne a kellemes, hogy a gyerekei többször is hazalátogattak. Tudta, hogy búcsúzni jönnek haza, és bár a gondolat rémes volt, de maguk az együttlétek mégis meghittre és vidámra sikeredtek. Az unokái hatalmasat nőttek, és amikor ott voltak náluk, minden nap azt érezte, hogy van remény, mert a fiatalokban ott van még az erő, és neki is adnak a magukéból.
Mire a levonult a látogatóhad, addigra közeledett a konzultáció időpontja is. Aztán el is érkezett. Néhány alapos vizsgálattal karöltve aztán el is múlt.
Marcsi úgy érezte magát utána, mint akit fejbecsaptak egy hatalmas lapáttal, és folyamatosan kongott a feje, hol az ürességtől, hol pedig a száguldó gondolatoktól.
A nyár végi vizsgálatok eredményeképp karácsony előttre kapott időpontot a műtétre. Számolgatta: mire a műtőasztalra kerül, már a tizedik hónapja szenved majd olyasmitől, amit a műtét előtt 10 hónapja megtaláltak.
Szidta magában az orvosokat. Az egészségügyet. Az ápolókat. Az Európai Uniót. Brüsszelt. A háttérhatalmakat. Napi mantrájává vált mások hibáztatása, így, szépen sorban, mint egy rózsafüzért görgetve.
Egy valamit nem hibáztatott soha: a kormányt.
“Bátor is csak áldozat.” – jelentette ki egy napsütéses, őszi reggelen a verandán üldögélve, miközben az egyik kiskecske megpróbálta megrágni a szoknyája szélét. Kedvesen elhessegette, és csak akkor látta meg Pisti rá irányuló, rosszalló tekintetét.
A férje, aki mindig, mindenben támogatta és követte őt, mint egy hűséges árnyék, most valahogy nem volt támogató kedvében:
– Komolyan mondod Bátorról, hogy áldozat?
Marcsi először nem értette, mire akar kilyukadni élete párja, így hepciáskodva nekiállt a mantráját hangosan felsorolni:
– Ne mondd nekem, hogy az orvosok ezt nem direkt csinálják! Nekik az az érdekük, hogy minél betegebb legyek!
– Igen? És miért? Mi érdekük hónapokig halogatni valamit, amit akár ma is meg tudnának csinálni? Hátha meghal a beteg addig? Abban mi az érdekük az orvosoknak, ha ellátatlanul vannak a betegek?
– Ellátatlanul vannak? – hápogta döbbenten Marcsi. – Nehogy már azt hidd, hogy ez az általános! Csak velem szúr ki így az élet!
– Ó, hát persze – Pisti arcára valamiféle megmagyarázhatatlan konokság ült ki, amit Marcsi még sosem látott rajta. – A gonosz háttérhatalmak pont most és pont csak ellened esküdtek össze, ugye? – horkantotta. – Emlékszel, mikor utoljára fogászaton voltam? Mi volt kiírva az ajtóra, emlékszel, hogy mondtam?
– Igen, emlékszem – adta meg magát egy pillanatra Marcsi és félretette a felháborádását, egyébként is fárasztotta a vita. – Az volt kiírva, hogy “A TB által részben finanszírozva.” Ezért kérnek 5000 forintot a tömésért, mert csak részben finanszíroz a TB, nem egészben – mondta, mint egy okos kisdiák a leckét.
– És szerinted a TB-nek ki a főnöke?
– Honnan tudjam, nem tudom fejből a minisztereket…
– Kérdezem másképp: ha Bátor minden csapástól meg tud bennünket védeni, migránsoktól, kovidtól, háttérhatalmaktól, akkor azt hogy a bánatba nem bírja elérni, hogy a TB száz százalékban legyen finanszírozó a fogászaton, ne csak részben?
– Mert az EU nem ad pénzt… – kezdett bele Marcsi a jól ismert szólamba, de olyasmit látott, amit még tényleg soha: Pisti arcát teljesen elsötétülni. Így félbe hagyta a mondatot, de Pisti nem eresztette el a témát.
– És emlékszel Józsiékra?
– Hogyne emlékeznék, együtt nőttünk fel. Itt laktak – intett a fejével balra, előre, valahova a távolba.
– Nem emlékszel arra, hogy ugyanez volt velük néhány éve, mint veled? Hónapokat vártak egy nyomorult vizsgálatra? És a Kovács Gyula? Aki úgy halt meg otthon, hogy várta a mentőt? És az Eszter volt barátjának a nénikéje? Most nem jut eszembe a neve… Sorolhatnám holnap reggelig, hogy hány ilyen esetet hallottunk már, hogy egyszerűen nem foglalkoznak a betegekkel. És Éva néni? Aki a kórházban halt meg egyik pillanatról a másikra, holott csak eltört a lába de mégis vérmérgezést kapott? Az is az orvosok érdeke volt?
Ez után a beszélgetés után két hét telt el úgy, hogy Marcsi nemcsak saját maga árnyékának látszott, de tényleg úgy is érezte magát, mint egy egyre fogyatkozó árnyék.
A szíve mélyén tudta, hogy Pistinek igaza van. Csakhogy ezt nem mondhatta ki. Mert ha kimondja, hogy “Bátor áll minden mögött.”, akkor minden összeomlik, amiben addig bízott, hitt, és amibe a reményét helyezte.
Már késő november volt, amikor egy reggel arra ébredt, hogy sír. Már álmában is sírt, de aztán arra eszmélt, hogy a saját felzokogása ébreszti fel. Nagyon megijedt, Pisti épp kinn lehetett az állatoknál, ő pedig megállíthatatlanul bőgött úgy, hogy fogalma sem volt, hogy mi az oka. Közben, mikor már vagy negyed órája ömlöttek a könnyei, eszébe jutott egy gondolat: – Talán ez a megtisztulás?
Felidéződött benne, ahogy a nagymamája mondta még kislány korában, hogy “Sírj csak kislyányom, az sok mindenen segít!”. Úgyhogy utána már hagyta. Pisti is visszaérkezett a házba, megrökönyödve észlelte, hogy felesége a fotelben zokog, de közben legyint is neki, hogy “Nyugi, majd elmúlik.”
El is múlt.
Aznap hosszú idő után újra tudott mosolyogni, sőt, egy fura érzés kerítette hatalmába egy pillanatra: majdnem elnevette magát, amikor azt látta, hogy az egyik kecske a másikat próbálja oldalba lökdöséssel odébb taszigálni. De akkor még végül nem nevetett.
Viszont az esti híradó közben teljesen új élmény telepedett rá: mikor meglátta Bátor képét az egyik híradásban, nem érezte azt, amit addig, hogy ő a hős megmentő, hogy Bátor mindenkinél mindent jobban tud, hogy majd ő mindent megold, benne lehet bízni.
Marcsi ürességet érzett, és némi csalódottságot is, de aztán annyira jót aludt éjjel, és másnap olyan jó étvágya volt, hogy ezt az üres csalódottságot el is felejtette.
Már nem volt sok hátra a műtétig. Az első hó is leesett, és mikor kiment a járdáról elseperni a havat, a nem messze lakó, egyáltalán nem kormánypárti ismerős haladt el az utca túloldalán. Marcsi lendületesen kilépett a kapun és intett neki. Az megállt, majd Marcsi invitáló mozdulataira átkelt az úttesten és lecövekelt vele szemben.
– Hülye voltam – közölte Marcsi.
– Mármint miben? És mikor?
– Amikor tudod, legutóbb beszéltünk.
– Ahhhaaa, a nyáron…
– Igen… – Marcsi lesütötte a szemét, nem tudta, mit mondjon.
– Figyelj… jártam a cipődben.
Marcsi felkapta a fejét, mint aki egy utolsó szalmaszálat vesz észre a szeme sarkából.
– Én is imádtam Bátort.
Marcsi érezte, hogy eltátja a száját a megdöbbenéstől.
– De amikor a saját bőrömön éreztem – folytatta a nem messze lakó, cseppet sem kormánypárti ismerős –, hogy mindenben magamra hagynak, akkor először csak úgy döntöttem, hogy kritikusabb leszek Bátorral. Aztán már szinte ordítottak magukért a tények.
Marcsi bólogatott. Már ő is tudta. Magára hagyták, ez fájt neki a legjobban.
– Én csak azt nem értettem – folytatta a nem messze lakó –, hogy már egyik gyereketek sem él itthon… Ha ez olyan nagyon jó ország… Ha ez a legjobb ország európában, akkor hogy-hogy elmennek a fiatalok?
Marcsi csak ingatta a fejét, mielőtt megszólalt:
– Mert mindig azt hittem, hogy nekik szerencséjük volt, hogy kifogták külföldön is a legjobbat.
– Magadról meg azt hitted, hogy csak te vagy ilyen szerencsétlen, hogy nincs orvoshoz időpontod, ugye?
Marcsi könnyezve bólogatott. Már megszokta, hogy a régi nagy nevetéseket felváltották a nagy bőgések.
– Hát ebben olyan erős ez a kormány, hogy mindenki elhiszi magáról, hogy a problémákkal csak ő marad egyedül és senki más, mert valami eszméletlen szerencsétlen együttállás, meg a sors fintora fordul ellene. A bajban mindig egyedül találod magad. A sikerek pedig csak valamiféle földöntúli szerencsének tudhatóak be, amiért hálásnak kell lenned… És hát ki másnak is lehetnél hálás, mint a nagyon erős, mindenható Bátorunknak – az ismerős arcán fájdalmas fintorok futottak át, nyilvánvaló volt, hogy a saját, korábbi gondolatait idézi.
Marcsi légiesen könnyű léptekkel és mozdulatokkal seperte el a havat, és most már a várakozás izgalmával tekintett a műtét elébe…
A karácsonyt már otthon töltötte. A sebe még nagyon fájt, főleg, ha nevetni próbált, de nem érdekelte a fájdalom, kuncogott, vihogott, röhögcsélt, nyihorászott egész nap, mert tudta, hogy ez már tényleg a gyógyulás jele. Súlyos volt a betegség, de súlyos betegségből a legvidámabb a gyógyulás.
R. V. Legend