Menyhártné Zana Éva: Az utolsó levél

Minden levél lehullott már, csak egy rezeg még árván. Játékos szellő pördít rajta, majd pilleszárnyként rebben-fordul, s mint tollpihe olyan lágyan hull alá…
Egyenesen Nanni kitartott tenyerébe. A lány óvatosan simít egyet rajta, s közben könnybe lábadt szemekkel olvassa az üzenetet. Az utolsót.
„Szeretünk Nanni! Légy nagyon boldog! Ne felejts el minket! Tudd, mindig vigyázni fogunk Rád! Most menj! Vár az életed!
Örökké: Anya és Apa”

Nanni már csak fényképről emlékszik szüleire. És a falevelekről. A régi házuk a templommal szemben áll, egészen közel hozzá, előtte pedig egy hatalmas fa. Arról hullott minden évben 1-1 üzenetes levél a lába elé, a nyakába, a vállára. Mindig az utolsó levél a fáról, és mindig volt rajta néhány kedves szó. Csak ő látta ezeket. Ezért is gyűjtögette évről évre. Így vele voltak mindig. Tudta, nem lesz több, el kell engedniük egymást.

Kinyitotta a Nagyitól örökölt csatos imakönyvet, és az utolsó lapra simította a vörös- bordó-narancs színekben pompázó falevelet. Az imakönyv tele volt velük, már alig tudta bekapcsolni a zárat. Gyűjtötte a különösen szépeket is. Gondosan kipréselte, és elrakta mindet – majd jó lesz egyszer valamire…

Hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Kapott valami nagyon különleges ajándékot most a szüleitől, tisztán érezte. Szeretettel végigsimított a kopott bőr fedélen, majd magához szorította.

Lopva körülnézett, majd igazított a combjára feszülő harisnya kék selyemszalagján. Megcsodálta a nyakláncát, melyet most kapott, gyönyörűséges medál függött rajta. Arca elé vonta a fátylat, melyet barátnője adott kölcsön.

Belekarolt idős nagybácsijába, aki sóhajtott agy nagyot: – Ez a nap is eljött, Bátyám! Vigyáztam rá, ahogy megfogadtam. Felneveltem, és most büszkén vonulok vele a templom padsorai között.  Most átadom annak, aki a társa lesz jóban-rosszban”- gondolta… Nanni volt a szemük fénye. Nekik nem lehetett gyermekük, így természetes volt, mikor a testvérét és feleségét baleset érte sok-sok évvel ezelőtt, az árván maradt kislányt magukhoz vették.

A lány boldog volt és szerelmes. Ez a nap volt élete legszebb napja. Mégis, valamiért alig várta, hogy véget érjen a szertartás, a vendégség, majd a nászút…

János, társa jóban – rosszban, szerelme, immár férje nem értette mi történt Nannival. A máskor egész nap fecsegő-nevető szeleburdi lányból álmodozó, szótlan ifjú nő lett. Attól félt, megbántotta valamivel. Alig beszélgettek, hisz Nannit elfoglalták a gondolatai, észre sem vette, hogy kezdenek elhidegülni egymástól. Akkora lett köztük a csend, hogy már fájt.

Végül kénytelen volt megszegni korábbi, magának tett fogadalmát, hogy elhallgatja, titkolja szerelme előtt a furcsa, levélgyűjtögetős mániáját, hiszen a nászútjuk alatt is leveleket gyűjtögetett az útjukba kerülő egzotikus bokrokról, fákról. Elmesélte Jánosnak a szüleit, a balesetet, a régi házat, az öreg fát, az üzeneteket… Eddig nem tudott erről beszélni. János megkönnyebbülve, szeretettel, óvón átölelte:

– Már attól féltem, hogy megbántottalak, kiszerettél belőlem, el akarsz hagyni! Miért gondoltad, hogy nem érteném meg a gondolataidat, érzéseidet, a furcsaságaidat? Szeretlek úgy, ahogy vagy. És segítek, ha kitaláltad, mihez akarsz kezdeni, mi az az ajándék, amit a szüleidtől kaptál!

Nanni boldogan nézte szerelmét. Hálás volt a sorsnak, hogy két éve pont Jánost lökte fel görkorcsolyázós „ámokfutása” közben. Jánosnak nem lett baja, ő viszont lezúzta a térdeit, tenyerét. A fiú vitte el orvoshoz. közben jókat nevettek, mert Nanni iszonyú bénán korizott, a másik cipője meg valahol egy sportszatyorban, valahol egy padon… Nanni elfelejtette hova tette le… Hát így kezdődött.

Mindent meg tudott vele beszélni, mindenen tudtak nevetni. Csak ha a szülei kerültek szóba, akkor lefagyott. Így ez a téma tabu volt. mint a falevelek, az üzenetek, a csatos imakönyv…

Ha nem ijedt volna meg a csendtől, attól, hogy elveszítheti Jánost, élete végéig magába zárta volna a „titkát”. Most megkönnyebbült. Nagy kő esett le a szívéről. És végre teljesen át tudta adni magát a szerelemnek.

Hazaérve vásznakat, kereteket, ragasztót vásárolt, és az összegyűjtött, kipréselt falevelekből képeket alkotott. Szebb volt mintha festette volna. Életre keltek a színek, a mozdulatok. Aki csak látta az alkotásait, nem nyugodott, amíg nem szerzett egy képet tőle…

Megtalálta a hivatását. Neve, alkotásainak híre bejárta a világot.

Egy nap kinyitotta a csatos imakönyvet, ahol a szüleitől kapott üzeneteket őrző falevelek voltak. Megalkotta őket is, úgy, ahogy az emlékeiben éltek. A kép most is ott lóg a nappalija falán.

A megmaradt falevelek önálló életre keltek. Minden levélből sok-sok pici levél lett, egy kósza szellő felkapta őket, és reptette föl az égbe, majd szétszórta a világban…

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva