– Gyere már! – kiabált Panka, miközben lábait kapkodta. Kisöccse, Emil, gyorsabb tempóra váltott, hogy nővérével tudja tartani az iramot. – És ne bámészkodj, mert arra most nincs időnk! Csak lassítod a tempót! – jött az újabb figyelmeztetés Pankától. Félt, nagyon félt, mert rábízták Emil felügyeletét, s a felelősség terhe nyomasztotta vállát. Persze, amikor a feladatot megkapta, senki sem tudta, hogy a hosszú ideje tartó szárazság miatt vész közeleg.
Körülnézett. A tűz lángnyelvei végigfutottak a tájon, s a nyomukban keletkezett hamuból felszálló füst fullasztó volt.
A lány megállt, mert hirtelen azt vette észre, hogy nem hallja kistestvére lábdobogását maga mellett. Lefékezett és kétségbeesve nézett körül a füstben, mígnem három méterre meglátta a lihegő, levegő után kapkodó Emilt. Visszaszaladt érte, s felkapta.
Lassabban haladt öccsét cipelve, de tudta, hogy ha elérik a folyót, megmenekültek. Ha elérik…
„Na, de hol van az átjáró?” – járt agyában a kérdés. Nem sokszor volt még a folyónál, mert gyalog távol esett otthonuktól. „Bárcsak jönne valaki segíteni!” – sóhajtotta magában, miközben az őket fenyegető tűz ropogását egyre közelebbről hallotta.
Futás közben egyszer csak zaj ütötte meg a fülét. Fejét oldalra kapva nagy kő esett le a szívéről, amikor észrevette az ismerős arcot, aki saját falujából származott. De megkönnyebbülése nem tartott sokáig, amikor tudatosult benne, hogy kivel is találkozott. Roland. Nem ismerte jól a fiút, csak az iskolában találkoztak néha és ehhez bizony nem társultak kellemes emlékek. A srác mindig cikizte őt, ezért Panka – ha csak tehette – kitért az útjából.
A lány megállt, rossz emlékei felülkerekedtek rajta. Nem tudta: megbízhat-e Rolandban? A fiú látta tétovázását, ezért sürgetve megszólította:
– Igyekezz! Nincs idő! Át kell kelnünk a folyón, különben itt ragadunk! – kiabálta neki.
Panka – érzéseivel vívódva – még mindig csak álldogált, de Roland odaugrott hozzá és elvette tőle Emil elernyedt testét, majd megindult kisöccsével a folyó irányába.
„Nincs más kiút! Vele kell mennem, különben mind itt veszünk. Végül is én kértem, hogy jöjjön valaki segíteni, tehát rajta…” – fordult meg fejében a gondolat és Rolandot után iramodott.
A szél feltámadt, felerősítette ezzel a tűz ropogó hangjait. De mást is hozott magával, a folyó illatát a biztonság ígéretével. Az égen megjelenő, gyorsan közeledő felhők, a megváltó eső lehetőségével kecsegtettek.
Egy folyóparti fánál álltak meg, melynek törzsében üreget látott Panka. A fiú – Emilt vigyázva tartva – belépett a fa belsejébe. Mikor észrevette, hogy Panka nem követi, visszafordult és óvatosan letette terhét.
– Miért nem követsz? A fában lévő üreg átvezet a folyó alatt és a túlparton jövünk ki. Gyere! – majd mondandóját befejezve felvette a kis Emilt és a lány válaszát meg sem várva megindult.
A lánynak nem volt választása, követnie kellett őt az ismeretlenbe. Panka félt a sötétségtől, de minden bátorságát összeszedte, nemcsak magáért, hanem öccséért is, akit Roland cipelt előtte.
Meglepően hamar átjutottak a túloldalra, ahol számos rokont és ismerőst felfedeztek maguk körül. Roland letette Emil testét és büszkén fogadta a gratulációkat, amiért a két fiatalt megmentette. Emilt az idősebbek gondozásukba vették, ő pedig Pankát kereste pillantásával.
Meg is látta a lányt, aki a folyó túlpartjára szegezte tekintetét. Nézte, ahogy az idő közben eleredő eső lassan eloltja a felperzselt tájat.
– A tűz mindent megszépít – szólalt meg mellette halkan a fiú.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Panka, félszegen tekintve a fiúra.
– Lehetőséget ad a tájnak az újraéledésre. Egy új élet kezdetére… mindannyiunknak – tette hozzá halk, tétova hangon, majd hirtelen a lányra kacsintott, megragadta mancsát és elindultak a többi üregi nyúl felé.
Szuper, gratulálok!