Barbara miközben az őszi falevelek hullását szemlélte, beleszívott még egy utolsót a cigijébe és felhajtotta maradék kávéját. Elfordult az ablaktól, majd a hamutartóba tette a csikket. „Kész. Vége. Ideje abbahagyni a dohányzást. Új életet akarok.” – erősítette meg magában elhatározását. Sóhajtott egyet mikor meglátta az asztalon hagyott ételt. Minden étkezéskor szépen megtálalt, de alig evett valamit. Egyedül nem esett neki jól az étel.
Hirtelen megcsörrent a telefon, a fali készülékhez sétált és felvette:
– Halló! Igen. Nem, de mindjárt indulok. Nyugalom, időben ott leszek. Szervusztok.
„Olyan sokat aggódnak” – mosolyodott el magában, ahogy családjára gondolva visszaakasztotta a kagylót a helyére.
Összekapta magát és bezárta lakása ajtaját. Húsz lépcsőfokot ment le, hogy elérje az utcát. Ilyenkor nem mulasztotta el soha, hogy vissza ne nézzen, hiszen megannyi emléke fűződik ehhez a lépcsősorhoz. Az évek során előbb gyermekei, később unokái koptatták a fokokat. Merengését abbahagyva jobbra fordult és tizenöt háztömb után meglátta a hatalmas épületet.
– Jó reggelt, Barbara – köszönt neki az ügyeletes portás, amint belépett az ajtón.
– Magának is – viszonozta barátságosan az asszony. Mindegyik portást ismerte a beosztásukkal együtt, mintha csak ő maga irányította volna az intézményt.
Miután a férje őt évvel ezelőtt meghalt, gyerekei azt javasolták, hogy minden nap keresse fel a közelben lévő idősek otthonát. Tették mindezt anno azért, hogy társaságban legyen, s hamarabb túl tudjon jutni a gyászidőszakon. Mivel természetéből fakadóan tele volt életerővel és életkedvvel, amit hatékonyan tudott környezete irányába szétsugározni, ezért látogatásai fennmaradtak a későbbiek folyamán is.
Az első emeleti társalgó felé közeledve meglátta barátnőjét, Mariát.
– Barbara, sürgős megbeszélni valóm van veled – fogta meg könyökét a másik asszony és elkezdte a mosdó felé húzni.
– Lassabban, lassabban – tiltakozott Barbara, de tudta, hogy ez az egész csak egy elterelő hadművelet, mert még nem voltak kész. – Nos, mi a gond? – kérdezte ártatlanul.
– Gond? – ismételte meg Maria tágra nyílt szemmel, miközben gyanakodva méregette a másikat: „Csak nem sejt valamit?” – morfondírozott magában, majd így folytatta:
– Miből gondolod, hogy baj van – pislogott szendén.
– Különben miért ráncigáltál volna be a wc-be?
– Hja, hogy azért! – könnyebbült meg barátnője. – Nos, hát szeretném megkérdezni, hogy van-e valami közted és a nemrég ide került Joseph között?
Barbara erre hangosan felnevetett:
– Miért kérdezed?
– Hát, mert mostanában olyan sokat beszélgettetek.
– Semmi okod nincs rá, hogy féltékeny légy. Kiderült, hogy néhai férjem és Joseph ismerték egymást. Ennyi – fejezte be egy kacsintás kíséretében.
Maria megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd barátnőjébe karolva elindultak a társalgó felé. Ahogy beléptek, Barbara szemben találta magát sok-sok barátjával, akik az elmúlt öt évben váltak élete részévé. Közülük kilépett Joseph és egy rövid beszéd keretében megköszönte az asszonynak mindazt a munkát, amivel a közösség életét segítette. Majd a tömeg szétvált és megkezdődött a Barbarának szervezett meglepetés parti, melyet hetvennyolcadik születésnapja alkalmából rendeztek.
Barbara helyet foglalt az asztalfőn, s bár a délután vidámsággal és szórakozással telt, ő mégsem tudta levenni pillantását arról az úrról, aki az asztal másik végében ült.
Amikor az ünneplés befejeződött felállt, odament az ismeretlenhez.
– Ne haragudjon, ha esetleg kényelmetlen helyzetbe hoztam, de egész este önt bámultam – mondta.
– És miért? – kérdezett vissza a férfi.
– Egyszerűen nem tudtam levenni önről a szememet. Szakasztott úgy néz ki, mint az ötödik férjem.
– Az ötödik férje!? – csattant fel az idegen. – Már megbocsásson, hányszor ment férjhez?
Barbara elmosolyodott, mert tudta, hogy a néhány órával ezelőtt kívánt új élet, most kezdődik el, ezért így felelt:
– Eddig négyszer.
