Szabó Ildikó: Látvány

– Azt nézd! Ott! – mondta Bob, miközben könyökével megbökte útitársát.

– Mit? – kérdezett vissza Steve, de hangját szinte teljesen elnyomta a kis kétüléses repülőgép motorzaja.

– Hát azt a hatalmas Szemet! – biccentett fejével a jelzett irány felé.

Steve kissé előrehajolt és jobban szemügyre vette az alattuk elterülő tájat. Addig kutatta pillantásával, míg fel nem ismerte azt, amire a másik utalt. Zöld volt. Nagyon, nagyon zöld, amit felperzselt föld vett körül.

– Le tudsz szállni a közelben? – kérdezett vissza Steve.

Bob bólintott, a gép lassan irányt váltott, s ereszkedni kezdett a helyszíntől néhány kilométernyire lévő tisztás felé. A landolás nem volt egyszerű, magasra nőtt fű tette nehézkessé. Lassan megálltak. Felszereléseiket magukhoz véve elhagyták a repülőgépet és megindultak a Szem felé.

– Még mindig nem értem, hogy minek kellek én ide? – vette fel a beszélgetés fonalát Steve, miközben hatalmas, bozótvágó késével törte az utat maga előtt.

– Majd mindjárt meglátod – rejtélyeskedett Bob egy kacsintás kíséretében.

A meleg, párás levegőben mindkét férfi teste hamarosan izzadtságban fürdött, de lassan megjelent előttük a Szem.

– Hogyan és ki bukkant rá? – faggatózott Steve mialatt macsétáját eltette és Bobot követve megindult, hogy körbejárják az előttük elterülő hatalmas kiterjedést.

– Felfedezése a puszta véletlennek köszönhető. A Szem nem más, mint egy… fa. Legalábbis így mondhatnánk legegyszerűbben.

– Legegyszerűbben?! Ezt hogy érted? Nem egyértelmű?!

– Hát igazából több mint egy fa. Talán helyesebb lenne az a meghatározás, hogy… élettér, de az egyszerűség kedvéért legyen továbbra is szimplán fa. Évgyűrűit tekintve kb. kilencezer-ötszáz éves lehet és nagy a valószínűsége, hogy ez a Föld jelenlegi legidősebb élő fája – kezdett bele mondanivalójába Bob. – Eddig azért nem bukkantunk rá, mert az őt körülvevő sűrű erdő túlburjánzó növényeinek takarásában volt és csak az utóbbi időben bekövetkezett perzselő tüzek tették láthatóvá és kutathatóvá számunkra. Két hete szóltak nekem, amikor a tüzek kialudtak és fentről meglátta egy helyi farmer. Kivonultunk ide egy csapattal és különböző mintavételi eljárásokat alkalmazva laborelemzéseket csináltunk a kutatóközpontban.

– Hmmm… Amennyiben a kormeghatározás jó, akkor ez azt is jelenti, hogy szemtanúja volt az emberi történelem igen jelentős részének. De felmerül a kérdés: Mi az én teendőm itt geológusként?

– Mint említettem – folytatta tovább Bob – ez nemcsak szimplán egy fa, hanem a fában egy egészen sajátos élővilág alakult ki. A begyűjtött minták alapján már létező növények és rovarok új módosulatait fedeztük fel.

– Új fajok? – kérdezte döbbenten Steve.

– Némelyikük igen. És itt jössz Te a képbe, barátom. Kőzetmintákat is vettünk, amelyek között eddig nem ismert kristályszerkezeteket találtunk. Gyere, megmutatom merre.

Elindultak az óramutató járásával megegyező irányba, egészen addig, míg a fa oldalában meg nem láttak egy keskeny nyílást. A rést – a nappali fényben alig észrevehető – halványzöld derengés vette körül.

– Ez nem biolumineszencia?

– Nem. Semmilyen erre utaló jelet nem találtunk. És mindjárt meglátod, hogy miért nem.

Ahogy Bob befejezte mondatát, a halványzöld fény kék színt vett fel, majd újabb néhány perc elteltével lilát.

– Kicsi ez a nyílás. Volt már valaki bent és tudja, hogy mi van belül?

– Még nem. Ezért vagy te itt. Mit gondolsz miért mondtam neked, hogy hozz magaddal barlangász felszerelést? Téged ért az a megtiszteltetés, hogy felfedezheted a még teljesen tiszta helyszín – tette hozzá Bob.

Hátizsákjukból előszedték eszközeiket, felvették, majd Steve vezetésével megindultak a nyíláson át befelé.

Steve lámpája egy kisebb kiterjedésű barlangot világított be, ahol a fényváltakozás erősebbé vált. Szinte tátott szájjal nézték a jelenséget. Néhány perce szemlélődtek már és megszokták a látványt, amikor is észrevették, hogy az üreg egy pontján a fény stabilan megállapodik egy színtartományban. Tapogatózva megindultak felé. Ahogy közeledtek feltárult előttük egy hosszú, szűkebb átjáró, ami sárgás fényben úszott.

Steve szemöldökét felhúzva Bobra nézett. Amaz bólintott, így bemásztak a szoros jártba. Már vagy fél órája úton voltak, amikor tompa, de egyre erősödő zajt érzékeltek. Előrehaladásuk eredményeképp a kövek egyre nagyobb teret engedtek nekik és egy szélesebb nyitott üregbe érkeztek, mely előtt víz zubogott. A kiszélesedő barlang köveit tapogatva megindultak a vízesés széle felé.

A vízen túl megpillantott látványra semmi sem készítette fel őket. Mikor felocsúdtak, Steve megszólalt:

– Igaza volt Richard Evelyn Byrd admirálisnak – majd Bobra nézve így folytatta. – A Belső Föld elmélet nem egy mítosz. Létezik.

Szabó Ildikó
Szabó Ildikó