Hűvös nyár végi éjszaka volt. Jól esett a kandallóból áradó meleg. A nagy sötétségben egyszer csak kipattant egy kis szikra. Amilyen kicsi volt, olyan nagyravágyó. Eldöntötte, hogy ha nagy lesz, felszáll a fekete bársonyos éjbe, és csillag lesz belőle. Irigy volt az égen szikrázó apró gyémántokra. Ők fényt adtak, mosolyt és békét varázsoltak az emberek…
Címke: Jancsó Katalin
Jancsó Katalin: Ebéd
– Jó reggelt kis hercegem!- hajolt édes az alvó gyermek fölé, kisimított egy kósza tincset az arcából és csókot lehelt a homlokára. – Már reggel van? Még álmos vagyok, fázom és fáj a hasam.
Jancsó Katalin: Éhség
Valamikor magas, szépszál ember lehetett de az idő kicsit meggörbítette a hátát, a gond, a nélkülözés mély barázdákat vésett az arcára. Csapzott fakó haja az arcába hullott, rég nem telt fodrászra. Ruháját még megpróbálta rendben tartani, de ócska sportcipője már nem bírta a latyakos időt.
Jancsó Katalin: Víz
Még mielőtt kinyitotta volna szemét, szája már mosolyra húzódott. A kelő nap sugarai ott táncoltak az ágyán, a függöny vetített árnyékával. Lassan, nagyot nyújtózva szállt le az ágyról. Mezítláb ment ki az udvarra. Ilyenkor még jó, finom meleg a föld. Nem égeti apró talpát.