Hűvös nyár végi éjszaka volt. Jól esett a kandallóból áradó meleg.
A nagy sötétségben egyszer csak kipattant egy kis szikra. Amilyen kicsi volt, olyan nagyravágyó.
Eldöntötte, hogy ha nagy lesz, felszáll a fekete bársonyos éjbe, és csillag lesz belőle. Irigy volt az égen szikrázó apró gyémántokra. Ők fényt adtak, mosolyt és békét varázsoltak az emberek lelkébe. Azt hitte a kis szikra, hogy ha megnő, bármit elérhet. Kapkodta hát a levegőt, hogy erőt gyűjtsön, aztán felugrott egy szellő hátára, és odalibbent a függönyre. Ahogy kúszott felfelé egyre hosszabb, egyre nagyobb lett. A függöny pedig egyre csak fogyott. Örült a hatalmának. Féktelenségében beleugrott a fotelba. Amikor a fotelt is felfalta, járt körbe a bútorok között. Hatalmas fény és forróság borította be a házat, de ő még mindig a földön volt. Beleremegtek a falak, ráomlott a tető. Már látta a bársonyos égboltot. Tombolt, belekapott a fák ágaiba, hátha onnan magasabbra jut.
Nem tetszett ez az Éj urának. Elrejtette apró gyémántjait, meg ne perzselődjenek. Villámokat szórt a földre, de ez csak szította a tűz erejét. Hatalmas mennydörgéssel adta tudtára haragját. De a tűz már megállíthatatlan volt.
Akkor a csillagok sírni kezdtek. Egyre szaporábban hullott a könnyük. A tűz egy pillanatra megdöbbent, majd egyre kisebbre húzta össze magát. Nem bírta elviselni a vizet.
Mire a Nap felébredt, már csak hamu maradt az éjszakai tombolás nyomán.