Menyhártné Zana Éva: Zombi

Előre-hátra, előre-hátra… Nyikorog alattam az ócska hintaszék az öreg tornácon. Kezemben whisky-s pohár. Bámulom a semmit.

Itt éltem valamikor régen. Virágzó gazdaság volt. Megművelt földek, veteményes, csodás virágoskert – anya műve. Állatok, melyeket sok szeretettel gondoztunk. Ebből éltünk. A föld eltartott mindannyiunkat.

Többre vágytam. Elvégeztem egy csomó iskolát. Főnök lettem egy hipermodern, gépesített nagyüzemben. Majd megvettem az egészet. Nem értem rá hazajönni. A földet, az állatokat nem volt, aki gondozza. Jött egy válság, aszály, rovarkártevők, a plafonig emelt adók… Elpusztult minden. A szüleim is meghaltak már. Én meg közben éltem a világomat, nem tudtam, nem is akartam segíteni.

Beleszerettem Júliába. Ő volt a világom, nem érdekelt rajta kívül más. Gyönyörű volt. Akár egy magazin címlapjáról lépett volna le. Karcsú, magas. Dús, fénylő, hosszú szőke haj. Hatalmas ibolyakék szemek, feszes, hibátlan bőr. Feleségül vettem. Minden levegővételénél ott akartam lenni. Csakhogy rengeteget dolgoztam, hogy mindent megadjak neki. Ő meg egyedül, otthon… Nem engedtem dolgozni, társaságba járni. Gyereket sem akartam. Csak hogy ő várjon rám minden este és szeressen. Nem érdekelt, hogy ő mit akar, miről álmodik, mire vágyik valójában. Én elképzeltem neki, úgy gondoltam, ez így jó, így helyes.

Megdöbbentem, mikor egy este, mikor összebújva néztük a lángokat a kandallóban, azt mondta halkan, hogy el fog hagyni. Nem értettem.

– Miért? Hisz szeretlek, mindent megadok neked, amit csak kívánsz…

– Nem, Dávid! Azt kapom, amit te kívánsz nekem. Én szabad akarok lenni, kilépni az ajtón. Sétálni, nézni a felhőket egy park közepén, ahogy lassan úsznak, szétválnak, újból összegabalyodnak. Esőcseppet akarok érezni az arcomon. Hogy szél borzolja a hajamat. Végig járni az utcákat, boltokat, emberek közé akarok menni. Utazni. Úszni a tengerben. Gyereket akarok. Egyedül vagyok…

– Van valakid?

– Honnan lenne? Itt élek bezárva, évek óta az aranykalickában, ahová elzártál.

– Nem, nem, te nem szoktál így viselkedni. Biztos kiszöktél, és megismerkedtél valakivel. Gondom lesz rá, hogy ne tehesd meg újra. Most menj, gondolkodj, hogyan tedd ezt jóvá…

És attól kezdve pokol lett az életem. A féltékenység, mint métely, átvette felettem a hatalmat. Már nem láttam mást a lelki szemeim előtt, csak azt, hogy más férfit ölel, más férfit csókol… Szabadságot vettem ki és lesben álltam. Mindenhová kamerákat, lehallgató készülékeket helyeztem. Az ajtók réseibe papírfecniket dugtam kívülről, ha azok elmozdulnak, biztos ajtót nyit… Ha otthon voltam, állandóan rá akartam mászni, szeretkezni vele, kifulladásig. Ha nem akarta, ütöttem. Sírt. Már nem volt szép. Nem ápolta magát. Nem vette fel a szép ruhákat, ékszereket, pedig vettem neki, még mindig. Virágot is vittem, hogy ne haragudjon a verésért… Észrevettem, hogy vékonyabb lett. Már nem olyan feszes a bőre.

– Ki miatt fogyókúrázol, te céda? – ordítottam magamból kivetkőzve, és újból ütöttem azzal, ami a kezembe akadt.

Formátlan hústömeg lett. Tele kék-zöld foltokkal. A ruhája cafatokban lógott rajta, azt is letéptem róla, mint az arany nyakláncot a nyakából. Csak feküdt. Már nem sírt. A szeme mozdulatlanul meredt rám, a szája szélén vér csordult.

Kirohantam a házból. Kocsiba ültem. Meg sem álltam idáig. A féltékenység mételye zombivá tett. Már nem én vagyok. Olyan vagyok, mint a csiga, amelyikbe belemászott a métely, a szemeit elérve a vesztébe vezeti, árnyékos helyről a tűző napra, a pusztulásba…

Előre-hátra, előre-hátra… Nyikorog alattam az ócska hintaszék az öreg tornácon. Kezemben whisky-s pohár. Bámulom a semmit. Várom, mikor jönnek értem…

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva