Menyhártné Zana Éva: Szeretetéhség

Maria váratlanul toppant be hozzám szomorúan, kétségbeesve. Ülünk a teraszon. Langyos a májusi este. Hozok két takarót, mert kezd feltámadni a szél. Az egyiket ráterítem. Ő belülről fázik. Felbontok egy üveg bort, azt kortyolgatjuk. Hallgatjuk a tücsköket. A béka hadak kuruttyolását a közeli halastó felől. Nézem a szép fiatal nőt, és várok. Lassan átjárja a hely nyugalma, és mesélni kezd.

„Úgy telt el a múlt év, olyan gyorsan, hogy kettőt pislantani sem volt időm. Mindent magam mögött hagytam. A kis porfészek, ahol éltem, nem adott jövőképet. Se munkahely, se társ, se család. Néhány barát, akik ugyanúgy élnek és elvágynak innen, mint én. A fiú, akit szerettem, akinek a világon a legszebb kék szemei voltak, meghalt. A férfi, akivel együtt éltem csak dekorációnak akart. Befektetésnek. Nem szeretett. Nem szerettem. Összeszedtem a bátorságom, interneten megpályáztam néhány állást a világ másik felében. Üdülőövezetre vágytam, ahol sok érdekes ember megfordul. A munka mindegy, csak jól fizessen. Szerettem volna összespórolni egy jelentősebb összeget, hogy változtathassak az életemen. És persze reménykedtem abban, hogy talán rám talál a szerelem…

Vártam. Több helyről kaptam kedvező választ, alaposan utána néztem minden cégnek, tanulmányoztam a galériáikat. Egyszer csak nagyot dobbant a szívem. Egy csodás hegyvidéki szálloda nyűgözött le. Olyan fantasztikusan szép táj, mint a sokszor visszatérő álmaimban. Modern, barátságos, minden földi jóval felszerelt épületek, teljes ellátás, elfogadható bér.

Eleinte arra sem volt időm, hogy körülnézzek. Éjt nappallá téve dolgoztam, hetekig szabadnap nélkül. De élveztem a munkát és a luxust, ami körülvett. A szervezetem azonban tiltakozott, és egy nap összeestem a kimerültségtől. Ráadásul Gáspár, a kisfőnök egy aprócska hibát talált a szívvel-lélekkel végzett munkámban, és üvöltözött velem, zengett az iroda. Akkor végigfutott az agyamon, hogy feladom. Szerencsémre a tulajdonos figyelemmel kísérte a munkánkat, és többre értékelte, mint a kisfőnök ordítozását. Vett fel még személyzetet, Gáspárt pedig kirúgta. Végre lettek szabadnapok, így kezdtem magam igazán jól érezni. Szinte mindenem megvolt, amire vágytam. Körben a gyönyörű hegyek, a luxus épület ahol éltem és dolgoztam, a most már jól megbecsült munka, a jó borravalót adó vendégek, a jó barátnővé vált munkatársak. Sokat dolgoztunk, de közben sokat beszélgettünk, sokat nevettünk. Már csak egyvalami hiányzott a teljességhez. Egy társ.

Egy társ, akihez odabújhatok éjszakánként, aki szeret, akit szerethetek. Csókra, ölelésre, simogatásra, becézésre vágytam. Az érzés napról napra erősebb lett. Ha valaki szépen szólt hozzám, már elolvadtam. Vágytam az elismerő pillantásokat. ’Otthon’ tolakodásnak tartottam volna, ha utánam szólnak, belecsípnek a fenekembe, vagy végigsimít rajtam egy idegen férfi keze. De itt jólesett. Vágytam is rá. Volt egy srác, aki különösen tetszett. Anton. Titkon lestük egymást. Semmit sem bízok a véletlenre, megkértem Gizellát, a legjobb barátnőmet, puhatolja ki, van-e valakije a fiúnak, és hogy én tetszem-e neki. Repkedtem a boldogságtól, mikor kiderült, a magányos fiú is vágyik utánam. A következő szabadnapomon órákig készülődtem az első randevúra. Nagyokat sétáltunk a környéken, sokat beszélgettünk, titkokat osztottunk meg egymással. Apró érintésekkel jeleztük, szívesen ismernénk meg többet is a másikból. Legközelebb együtt vacsoráztunk, közös filmnézést terveztünk, aztán az első csók után nem bírtunk magunkkal…

Együtt töltöttük az éjszakát. Lángoltam. A szeretethiány olyan elemi erővel csapott le rám, hogy megrettentem. Félelem kerített a hatalmába. Ha ezt a sok összegyűlt vágyat, szerelmet ráborítom Antonra, nem leszek-e sok? Mert a következő este Anton titokzatos és távolságtartó lett. Nem ehettem filmnézés közben, mert zavarta. Sőt, ágyban heverés közben sem, mert mi lesz, ha véletlenül leesik egy morzsa… Rögtön vegyem fel a szétdobált fehérneműt a szőnyegről, ott nincs helye, akármilyen heves a szenvedély… Aztán már szenvedély sem volt. Csak együtt alvás. Nem is értettem. Úgy gondoltam, ilyen felfokozott érzelmek nem 3 napig tartanak. Így hát, ha Anton nem jelentkezett, mentem utána, hívtam, írtam neki. Aztán Anton ígérete ellenére nem jött többet, nem válaszolt az üzeneteimre. Kétségbeestem. Mi bűnt követtem el, hogy ilyen gyorsan vége lett? Csak szeretni akartam, és szeretve lenni.

Aztán megláttam Lilivel. A másik, barátnőmnek hitt kolléganőmmel ment kirándulni. Nem a környező hegyekbe. A városba mentek. Kést forgattak a szívemben, mikor este a vacsoránál Lili hangos szóval dicsekedett, hogy Antonnal voltak. Én meg bujkálni kényszerültem vele az alatt a pár nap alatt, nehogy meglássanak bennünket együtt. Magyarázat nincs. Egy halvány szia, ha véletlenül összefutunk valahol. Összetörtem. Eddig életvidám, sokat nevető, dalolva dolgozó fiatal nő voltam, most önmagam árnyékává váltam. Egy hét menyország után a pokol bugyraiban találtam magam. A legjobban az fájt, hogy nem voltak válaszaim. Amíg nincsenek válaszok, nem tudom, mit tegyek, hogy ne kerüljek többé ilyen helyzetbe. És egyáltalán. Hogy bízzak meg ezután bárkiben? A sírást lassan felváltotta a dac. Azért sem adom meg magam. Nehogymár padlón maradjak egy pasi miatt, aki nem érdemel egy könnycseppet sem. Megmagyaráztam magamnak, hogy mást vártunk egymástól, amit nem kaptunk meg. Belebonyolódtunk valamibe, amire még nem álltunk készen, csak a magányunk játszott velünk, a vén kerítő. Összegyűjtöttem a néhány együtt töltött nap szép emlékeit, gondosan becsomagoltam, és jó mélyre rejtettem a szívembe. Másnap végre a régi arcom mosolygott vissza a tükörből. Aztán megismertem Carlt. Neki sajnos rendetlenkedett a veséje, így haza kellett utaznia a szezon vége előtt. Magányos voltam megint.

Vége lett a szezonnak, ott tartottam, ahonnan elindultam. Se munkahely, se társ, se család. Egy reggel, ahogy útnak indultam, lenyűgözve néztem a rengeteg fecskét, ahogy gyülekezőt tartanak a környék összes elektromos vezetékén. Bár remek idővel kezdődött a szeptember, a költöző madarak genetikailag kódolva készülnek hosszú vándorútjukra. Óvatosan mentem el mellettük, nehogy „megtiszteljenek”, mint egyszer az állomáson a galambok.

Internetem ismertem meg Márkot. Nagyon szimpatikus volt. Találkoztunk néhányszor. Jó volt vele. Hívott, legyek a társa. Ő tengerparton él, egy csodaszép szigeten. Izgatott voltam, életemben először utaztam repülővel. De félelmeim elmúltak fenn a magasban. A fecskék jutottak eszembe, most én is melegebb vidékre költözöm. Reméltem, boldogabb leszek. A sziget káprázatos. Miért is vágytam eddig a hegyek közé, ahol azért így utólag megvallva sokszor fáztam? A lakás kellemes. Szellős, csupa napfény. A teraszról belátni az öblöt, a rengeteg hajót, vitorlást, tele van élettel minden. Buján virágzó parkok, ódon hangulatú utcák, terek… Mintha mesébe csöppentem volna. Márk iszonyúan kedves, figyelmes. Jó lesz nekem itt – gondoltam magamban. Sokat sétáltunk, beszélgettünk, apró titkokat sugdostunk egymás fülébe, és szenvedélyesen szeretkeztünk. Előjött a gondoskodó énem. Sütök-főzök, takarítok, mosok, szeretgetem, babusgatom. Harmadik nap Márk elvonult internetezni. Alig szólt hozzám. Aztán elmaradtak a séták. A beszélgetések. A szeretkezések. Csak aludtunk egymás mellett. Sokat sírtam. Kiderült, Márk összejött a kolléganőjével. De akkor miért kellettem én? Miért kellett ide jönnöm a világ másik feléről? Nem tudtam így, boldogtalanul itt élni. Még egy hónapig maradtam, mert munkát kellett keresnem, kellett a pénz repülőre. Ismét ott tartok, ahonnan elindultam. Se munkahely, se társ, se család. Átok ül rajtam. Nem értem, mi a baj velem? Én csak szeretni akarok valakit, aki engem szeret. Legszívesebben minden pasi szívét kitépném, és megetetném vele, aki eddig kihasznált és eldobott…”

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva