Képzeljünk el egy zöldséges piacot, valahol vidéken! Hajnal van, a pára megül az aszfalt felett, a levegő csípősen hűvös, de az éppen felkelő Nap sugarai már jólesően melengetnek, már amikor kikandikálnak a fénypászmák a zöldséges standok szürkés-fémes bódéi közül.
A piacosok, akik árulni jöttek ide a portékáikat, sürögnek-forognak: autóikból, utánfutóikról szorgalmasan pakolják a nekik fenntartott asztalokra a terményt.
Külső szemlélő számára egymáshoz hasonlatosnak tűnhetnek a kofák: mindenkin egyforma, szürkés-barnás, erős szövetből készült ruha – bár a szabásukban különböznek –, amiknek a gallérja ezen a még csípős hajnalon mindenki nyakában fel van hajtva.
De ahogy pakolódnak ki az áruk, úgy tűnik fel egyre több különbség köztük:
– Az egyikük zöldségféléket árul töménytelennek tűnő mennyiségben: káposztát, paprikát, paradicsomot, karalábét, karfiolt és hagymát is. Ő nagyban utazik, úgyis nevezik őt, hogy “A nagybanis”. Neki van a legnagyobb asztala, olyan nagy, mint az összes többié együttvéve, szinte a végét sem látni…
– Közvetlenül mellette – szemből nézve jobbkéz felé – egy kicsike asztal van megbújva, ízletes, zamatos, harsogóan roppanósnak tűnő édes paprikával telve. Neve is van a paprikának: Fehérözön. Az asztal kicsi, a kínálat szegényesnek tűnik, de az árus arcán mutatkozó széles és eltökélt mosoly elhallgattatja az esetleges kétkedőket, és bizony felkelti az érdeklődést az áru iránt.
– A nagytól (szemből) balra több kisebb-nagyobb asztal sorakozik: de a legfeltűnőbb közülük “A nagybanis”-hoz legközelebb eső, impozáns méretű gyümölcsös stand. Nincs rajta egyetlen zöldségféle sem, csakis gyümölcsök: meggy, cseresznye, késői eper, friss málna, egres, ribizli, szőlő és hasonló, gyönyörűséges színben feltűnő, édes-zamatos finomságok. A kofa egy régi motoros a szakmában, mindenki ismeri, és hát nem mindenki szereti. Majd még visszatérünk rá.
– Őt követi a sorban a burgonyás-hagymás stand: a burgonya annyira friss, hogy még a föld is rajta van, és érezni is az illatát, azt a jó kis föld-szagot, ami szinte az anyatermészet szimbóluma. A hagyma nagyfejű, olyan igazi magyarosan makói, szinte kedve lenne beleharapni az embernek ott, nyomban és hagyni, hogy ömöljön a könnye tőle. Ezen a standon nincs más, csak ez a két féle termény, de ezeknél messziről látszik, hogy ezek bizony minőségiek.
– Aztán következnek a lilában utazók: padlizsán, fekete szeder, szilva és bizony szárított levendulavirág van a terítékükön, akarom mondani standjukon. Lelkesen pakolnak, igazgatnak, érezni rajtuk, hogy szívük-lelkük benne van abban, amit csinálnak. Fiatalok, mosolygósak. A levendula révén kellemes, de némiképp meglepő illat lengi körbe őket. Róluk még annyit érdemes tudni, hogy az a jelszavuk, hogy “A piac mindent megold.”, meg hogy “virágozzék minden virág”.
– Még van egy árus: egy összecsukható kisasztalon, üvegbe zárt kézműves paprikakrémet ad el egy magas, szimpatikus, szemüveges fiatalember. Neki az a különlegessége, hogy mindenki azt lát bele, amit csak akar, sokszor nem is tűnik kofának, de egyébként tényleg szimpatikus (és tényleg szemüveges).
Még fontos beszélnünk a piac egy háttérben megbújó szereplőjéről: ő egy fehéren foltos kutya, aki arról a különlegességről ismeretes, hogy két farka és egy nagyon szeretnivaló pofája van. Mindenkihez odamegy, csóválja mindkét farkát, van, akinek a lábára pisil és van, akinek a standja elé kakil, de egyébként a legtöbbek számára ő a legkedvesebb lény ezen a piacon. Hátránya, hogy nem termel és nem árusít, így a vásárlók igényeit sem szolgálja ki, de legalább cuki és sosem morcos az arca. Vannak napok, amikor ez is valami.
A nap szokványosan indul: mindenki kipakol, rendezget, kijön a standról és elölről is megnézi, hogy minden jól fest-e, aztán lopva mind körbenéznek és végül kiírják az árakat.
Megérkeznek az első vásárlók is: mivel a piac bejáratához legközelebb a nagy hatalmas zöldséges stand esik, ezért ott minden érkező szépen le is lassít, és bizony többnyire be is vásárol ebből-abból-amabból.
Így a többieknek már az anyagilag némiképp kiköltekezett vásárlóközönség jut. De emlékezzünk csak vissza a Fehérözön paprikásra! Minden érkező vásárló vet rájuk is egy pillantást, de minden vásárló úgy dönt, hogy még nem akarja a pénzét ott költeni, ahol kizárólag csak paprikát lehet kapni: a teli pénztárcával inkább nézelődni és sok közül választani szeret a kedves közönség. Ezért először ott cövekelnek le, ahol több minden is van a paprikán kívül.
De amikor elfogy a paprika a hatalmas nagy, “a végét sem látni” asztalon, akkor bizony visszalépnek az első kisasztalhoz, és ott vásárolnak be a csodálatos, vastag húsú Fehérözönből. És bizony elégedettek, mert magas minőséget kapnak.
Persze aki különösen okos piaci szereplő, és semmi olyasmit nem árul, mint amit a nagy asztalról rögtön a piacra való megérkezésük után megkaphatnak a vásárlók, az a hátrébb lévő asztaloknál is arat: természetes, hogy mindig kell otthonra egy kis (vagy épp sok) gyümölcs, kell az étkezések alapja, a burgonya, és az egzotikumoktól sem tartják magukat távol az emberek, ha már kimozdultak ugyebár: vesznek padlizsánt, és a szárított levendula felhasználását is szimpatikusnak találják hirtelen, hogy végül még jó néhányan az üvegbe zárt paprikakrémből is vásároljanak – miközben jót beszélgetnek a jóvágású, magas, szemüveges fiatalemberrel.
A vásárlók maximálisan elégedettek: mindent megkapnak, amire vágynak. Ha gyümölcsösebb étkekben gondolkodnak, akkor is sok lehetőségük van választani, ha a magyar konyha alapjaira vágynak, akkor is, és hogy ha hajlanak az egzotikumok felé, akkor is ki vannak elégítve az igényeik. Mindenki boldog… lehetne, de nem az.
A nap nemcsak szokványosan indul, de amúgy szokványosan telik is. Míg az ínycsiklandozó és gyönyörűségesen színes gyümölcsök standjának hátsó részéből furcsa szavakat nem hoz a kellemes nyári szellő:
“Lófaszt mama!”
Úgy tűnik, a zöldséges stand tulajdonosa megint önmagát hozza, és önfeledten káromkodik. A vásárlók ezen vagy megbotránkoznak, vagy első meghökkenésük után mosolyognak, akik pedig már régóta járnak ide vásárolni, már hiányolnák is, ha ez nem lenne. Már hozzátartozik ezen piac képéhez – és hangjaihoz – a káromkodó, szókimondó őstermelő jól ismert figurája.
De aztán mégis valami fordulatos történik: ugyanis a gyümölcsös stand tulaja – éppen pont nem-káromkodós pillanatában – azt mondja egy érdeklődőnek, hogy “Igen hölgyem, jövő héten lesz körténk és almánk is, minden követ megmozgatok, hogy így legyen.”
A lilák fülelni kezdenek és egymás oldalát böködik “Te, figyeled, hogy miket ígér ez? Hiszen még nem is érik az alma, a körte meg pláne nem!”
Ezen a fordulatos napon úgy esik, hogy a lilában utazók keveslik a bevételeiket, bal lábbal is keltek, meg úgy egyébként még nem sikerült azt sem eldönteniük, hogy ki a főnök köztük, és azt rebesgetik, hogy megjelentek már olyan felhangok a berkeikben, hogy nyitniuk kellene a zöld színű termények felé, úgyhogy azért, hogy a saját belső feszültségeiket enyhítsék, kinevezik maguk között a gyümölcsös standot és a tulajdonosát ellenségnek.
Elvégre ők is árulnak gyümölcsöt is. Ha a náluk jóval nagyobb gyümölcsös standot sikerülne kiiktatni a képből, akkor az milyen jó lenne már! – gondolják morcos arccal kényszeresen pakolászva, fel nem fedezve azt, hogy talán a saját vásárlóikra kellene ehelyett mosolyogniuk. Meg arra sem gondolnak, hogy talán a piac mindenható kezének kellene ezeket a – szerintük – szereplői anomáliákat megoldania, és nem konkrétan a piac egyik szereplőjének kellene másokat kiutálnia.
De a morcos arcok mögött nemcsak ez van. Ezen a szép nyári napon ugyan nem látszik, de sötét, közös titok húzódik meg a nagy asztalon és a Fehérözön paprikát kínáló standokon túlnyúló piacozók előéletében.
Ők ugyanis valaha eldöntötték, hogy bármi módon is, de megszabadulnak a nagyasztalosoktól. Asztalostól, kínálatostól, személyzetestől kipenderítik őket. Ehhez még a piac szabályainak átírására is képesek lettek volna, csakhogy elkövettek egy csomó hatalmas hibát.
Ezek közül a legemlítésreméltóbb baklövés az volt, hogy piacon kívülit választottak meg főkofának.
Fedje a feledés jótékony homálya azt a sok-sok, önmaguknak is folyamatosan hazudozó hónapot, amikor próbálták elhinni és a vásárlókkal is elhitetni azt, hogy ha ők mind összefognak – mínusz nagybani zöldséges és mínusz Fehérözönösök –, alapítanak egy Termelői Szövetkezetet, felfogadnak egy sem a termesztéshez, sem a piacozáshoz nem értő kívülállót, és összeborítják a portékájukat egy nagy hatalmas, földre terített pokrócra, akkor majd minden vásárló önként és dalolva hozzájuk megy költeni a pénzét. Hát nem ment.
A terv nem jött be, a szövetség felbomlott és azóta bizony a hangulat sem volt már a régi. Hol vannak már a hajnali együtt kávézások! Hol vannak egymás jópofa ugratásai, miközben a hitelesített mérlegre vártak az irodánál! Istenem, a régi szép idők!
Most van helyette a minden saját hibáért is egymásra mutogatás. Meg a saját elveiknek – miszerint “a piac mindent megold” – való durva ellentmondás.
Szerencsére ebből a közönséget igazából nem érdekli semmi.
Nekik jó a kínálat így, ahogy van. Biztosan azzal is kiegyeznének, hogy ha teljesen megborulnának az erőviszonyok, és teljesen lecserélődnének mind a kofák, mind az áruik, de abban biztosan nem érdekelt egyetlen vásárló sem, hogy a kofák közti adok-kapok forgatagába kerüljön.
Ezt a kofák többsége is felismerte már. Mindenki levonta a következtetést a nagy Termelői Szövetkezetbe való tömörülés csúfos kudarca után. De talán mégsem teljes a következtetés levonása…
Most a lilában utazók találták ki – amúgy már többedszerre –, hogy a gyümölcsösöknek nincs helyük a piacon.
Merthogy a gyümölcsösök vezetőjét olyan sokan utálják… Meg lófaszozik… Meg most is mit csinál? Jövő hétre ígér almát és körtét, ami LEHETETLEN, tehát mi következik ebből: hazudik!
Ráadásul a gyümölcsös stand az a gyümölcsárusítók piacvezetője. Pedig meg sem érdemli! – gondolják a lilában utazók, így morfondíroznak is bőszen, hogy mit tegyenek.
Mert valamit tenniük kell, hiszen nyilvánvalóan nem hisznek a piac mindenható erejében, még ha azt is tűzik a zászlajukra.
Még mindig az van az agyukba égve, hogy el kell üldözniük a nagyasztalosokat, mert – kapaszkodj! – azok meg az összes pénzt lenyúlják. Mikor a piac lebetonozásáról, új mérlegek vásárlásáról, gyengébb terméssel küzdők megsegítéséről van szó, akkor a nagyasztalosok jót röhögnek és elmennek pecázni a bányatóra.
A lilák nagyon változást akarnak, de a levendulaillat felhőjébe burkolózva nem veszik észre azt, hogy nem a gyümölcsös standdal és nem is annak lófaszozó, ígéreteket tevő, számukra nem szimpatikus köveket megmozgató tulajdonosával kellene foglalkozniuk, de nem is “A nagybanis”-sal.
Néha felmerül a kérdés egyes kulisszák mögé pillantókban, hogy vajon milyen piaci logika alapján következtetnek arra, hogy a gyümölcsös stand vezetőjének és standjának kiiktatása fogja végül megroggyantani “A nagybanis” piaci erőfölényét? Vajon mit szívtak ezek? – gondolja a kétfarkú kutya ilyenkor, mikor rácsodálkozik az aktuális helyzetre. Majd hozzágondolja: – Igazán adhatnának belőle nekem is.
Talán a lilában utazóknak el kellene fogadniuk a piac mesében is helytálló, de a valóságban is működő mechanizmusait. Azt a mechanizmust, amit egyébként annyira szeretnek emlegetni a “Piac mindent megold” égisze alatt.
A zöldségespiacon is azé a vevő, aki tud a vevő fejével gondolkodni és tud a vevők igényeinek megfelelő portékákat kínálni. Ha nincs olyan portéka, amit a vevők mindannyian akarnának, akkor olyasmire kell koncentrálni, amit hitelesen tud a piaci kofa árulni: olyan termékekre van szüksége ilyenkor, amikben ő maga HISZ. Arról kell beszélnie. Azt kell népszerűsítenie.
Senkinek nem lett még semmilyen piacon több vevője attól, hogy a másikat fikázta, hibáztatta, vagy egyenesen a piacról való elüldözését, netán a személyének a piacról való kiiktatását szorgalmazta – miközben a “virágozzék minden virág” refrénjét énekelgette mások elüldözési szándéka közepette.
Amire biztosan nincs szüksége egyetlen kofának sem, az az, hogy a másik kofát ekézze, szidja, döntéseit minősítse vagy ígéreteit megkérdőjelezze.
A gyümölcsös stand környékén is vannak ám gondok, ne menjük el történetünkben az mellett se szó nélkül: fel szoktak ott tűnni olyan beugrósok egyes piacnapokon, akik fennhangon minősítgetik például a lilában utazók kínálatát, mintha bizony jogosítványuk lenne ilyesmire. Hát pedig nincs. De buták ők is lehetnek persze.
Lehet, hogy a lilában utazók erre orroltak meg nemrég, és most ezért próbálnak kákán is csomót keresni a gyümölcsös stand ügyeinek tekintetében, pedig hát az lenne a nagy feladatuk, hogy a saját áruikat adják el az utolsó szemig, és esetleg olyasmivel bővítsék a saját termékpalettájukat, ami illeszkedik a lilaságba. Például kökénnyel. Meg Otelló szőlővel.
A lilában utazók most különleges dologra vetemedtek: nyílt levelet írtak a gyümölcsös stand vezetőjének – meg a kedves feleségének – és kiplakátolták ezt a piac mind a négy sarkába.
Ennek két azonnali következménye lett: a vásárlók külön odamentek a gyümölcsös standhoz jól megnézni annak az ábrázatát közelről is, akiről a plakátokon szó esett, és rájöttek arra, hogy a liláknak nyilván “savanyú a szőlő”. Ugyanakkor – második azonnali következményként – szemrehányó tekintettel sétáltak el a lilában utazók standja mellett, de volt, aki ezek után pillantásra sem méltatta őket.
Hát itt tartunk most.
Hogy mi lesz a történet vége?
Azt majd a piac, meg a vásárlók eldöntik, de az egyszer biztos, hogy nem elég a piac mindent megoldásáról beszélni, érteni is kell azt, hogy hogyan működnek a dolgok a piacon, mert különben csúfos lebőgés lesz a vége, de most már egyenként, nem Termelői Szövetkezetben.
R. V. Legend