– Jó reggelt kis hercegem!- hajolt édes az alvó gyermek fölé, kisimított egy kósza tincset az arcából és csókot lehelt a homlokára.
– Már reggel van? Még álmos vagyok, fázom és fáj a hasam.
Édes leült az ágy szélére, az ölébe húzta takaróval együtt a gyermeket
– Biztosan éhes vagy. Tegnap is alig ettél valamit. De tudod milyen nap van?- a gyerek szeme kerekre nyílt, vajon mit akar ezzel édes?
– Ma ünnepnap van! Meleg ebédet eszünk.
– Jönnek a nénik és a bácsik?
– Igen, életem értelme! Biztosan hoznak valami finomságot is!
Lassan felöltöztek, jó melegen, mert hidegek és ködösek már a novemberi reggelek. Édes magához ölelte a fiúcskát, ölben vitte az elosztóhelyig. Sokan álltak már a sorban, pedig még nyolc óra sem volt.
– Mit kapunk ma?
– Töltöttkáposztát
– Tejföllel?
– Nem csillagom, csak kenyérrel.
– Nem baj, a tejfölt majd hozzá képzelem – mondta a gyermek, és szomorú kis arcán átsuhant egy halvány mosoly.
A levegő csak lassan melegedett fel az őszi napfényben. Az emberek némán, fegyelmezetten várták a delet, csak itt-ott sutyorogtak egymás között. Tudták, ha kicsit is hangosabbak, jönnek a rendőrök és elkergetik őket. Délben már fáztak, fáradtak és elcsigázottak voltak, de fegyelmezetten vártak a sorukra. Többnyire öregek, nők és gyerekek. A nincstelenek, a kirekesztettek, a kiszolgáltatottak. Lassan haladt az ételosztás. Amikor sorra kerültek, a gyermek szeme hatalmasra nyílt, mint aki csodát lát. Kicsi szívében úgy áradt szét a meleg, mint egy nyári reggelen a napfény. Szája mosolyra húzódott, majd alig hallhatóan, szinte csak lehelte a szót –Tejföl
Mindennél jobban szerette, talán még a csokinál is, de számukra megfizethetetlen kincsnek számított. Ez a nap olyan szép, mint a Karácsony.
– Köszönöm, bácsi!- rebegte, mikor a kezébe kapta a tál ételt.
Édes még kapott egy kis csomag péksüteményt. Gyorsan a táskájába süllyesztette, holnap is lesz nap, holnap is kell enni valamit.