1338. Valahol Skóciában
A vár falai között fújó hideg szél szinte csontig hatolt a piactéren álló várakozók között. Egyre többen jöttek a verseny helyszínére bámészkodni, hogy kíváncsiságukat kielégítsék. A döntőbe került négy csapatnak előkészítették az asztalokat, melyeket kör alakban helyeztek el.
A résztvevők egyik csoportja már megérkezett. Délről jöttek. Vezetőjük – Sean – saját klánjának jellegzetes zöld-sárga kiltjét viselte. Egyik oldalán kard, a másikon borotvaéles pengék lógtak. Gyerekképű ábrázattal rendelkezett, de akinek volt egy kis esze ebből nem vont le messzemenő következtetést. Kiváló kardforgató képességgel rendelkezett, a híre megelőzte jöttét.
A tér északi oldala felől mozgolódás támadt. Kardjuk hangos zörgésétől kísérve bemasírozott az északi kompánia vezére – Ian -, akit társai rendíthetetlen elszántsággal követtek. Marcona megjelenésüket a magukkal hozott fejszék mérete egy csöppet sem enyhítette.
A két csoport vezetője összenézett, pillantásuk szinte kettészelte a levegőt. Mindketten meg voltak győződve arról, hogy a megmérettetést csakis saját csapatuk nyerheti. Ahogy a felkelő Nap egyre magasabbra hágott az égbolton, a reggeli köd utolsó maradékait is fölszippantotta. Az éjszakai hideg idő vasfoga enyhült, s ezzel egyidőben, a korábban alig érezhető nyers hús szaga egyre áthatóbbá vált.
A harcosokat kivéve mindenki idegesen toporgott. A várakozás nem volt hasztalan, mert hamarosan – mintha csak a Teremtő rendezte volna így – egyszerre jelent meg kelet és nyugat alakulata.
A nyugatiak kék-szürke kiltje alkalmazkodott életmódjukhoz, arcuk mély ráncokkal szabdalt volt a tengeren eltöltött hosszú idő miatt. Vezérük – Scott – nagyot köpött a földre pusztán azért, hogy nyomatékot adjon jelenlétüknek.
Mozdulata nem maradt hatástalan. A keletiek – Liam vezetésével – megmarkolták a maguk mellett letámasztott fahusángjukat, jelezve azt, hogy szívesen kipróbálnák bármelyik félen a botok hatásfokát. Bár a skót függetlenségi háborúban most épp ideiglenes békesség állt fenn, de azért az összes résztvevő felkészült arra, hogyha elfajulna a dolog, akkor legyen mihez nyúlni. Nem bíztak semmit sem a véletlenre.
Síri csend honolt… Amit egy nagyon halk, csengő hangja tört meg. A harcosok tudták, hogy eljött az idő, testük megfeszült. Ahogy a csilingelő hang közeledett, a körben álló bámészkodó tömeg szétvált a jövevény előtt és megjelent… a Sámán. A szikár kis ember a versenyzők közé, a piactér közepén álló parányi asztalkához tipegett. Halk mormolásba kezdett, miközben a kezében tartott fakupát rázta. Az abban lévő kövek és csontok által keltett zaj szinte teljesen elnyomta a kántálás hangjait. Amikor a Sámán befejezte a rigmust, egy hirtelen mozdulattal fejjel lefelé lecsapta a kupát az asztalra. Óvatosan felemelte az ivóedényt és tűnődve szemlélte a csontok és kövek elhelyezkedése által feltáruló jóslatot. Lassan elmosolyodott, majd így szólt:
– Megáldalak benneteket. A Nagy Szellem velünk van. Rajta! – adta ki az utasítást.
A harcosok nagy elánnal a nekik kihelyezett asztalok mögé rohantak. Mindannyiuknak egy célja volt: megnyerni a Kilencedik Skót Kolbásztöltő versenyt!