Rónai Katalin: Angyal a hóban

– És végül, – hangzott a hírek végén a vidáman csengő női hang,– megint esik a hó országszerte! Már szinte nincs olyan hely az országban, ahova ez a tisztító, szépítő fehérség ne jutott volna el, és ahol nem lenne összefüggő a hótakaró. Használják ki, kedves hallgatóim ezt a ragyogó napsütéses, havas hétvégét, menjenek kirándulni, szánkózni, síelni! Legyen együtt a család! Élvezzék, hogy végre van tél!

Maja most eszmélt. Eddig, ahogy minden reggel évek óta háttérként szólt a rádió, csak, hogy hang legyen körülötte.

Minden reggel, ahogy megébredt riadtan, kicsit meglepődve, ahogy az álmok birodalmából a valóságba jutott, egyszerűen képtelen volt elviselni a belsejében szétterülő, zakatoló kérdéseket, amelyet aztán egy mélységes mély csend követett, egy saját csend, ami szinte szétfeszítette.

A „miért” kérdésig el sem jutott, hiszen választ nem tudott volna adni rá. Így, hát bekapcsolt mindent, ami zajt kelthetett körülötte, és így monoton robotként el tudta hessegetni mindazt, ami kikívánkozni vágyott.

A számítógépet azonnal elindította azután, ahogy mellékhelységből kilépett.

Az eltelt évek során szinte észre sem vette, hogy ez a tevékenység automatizmussá vált, szokássá alakult, és, hogy minden reggel ugyanazokat a köröket járva ébresztgeti a hangokat, zajokat maga körül.

A számítógép zümmögése továbblendítette, ezután indította el telefonján a reggeli műsort, és miután azt is bekapcsolta és kihangosította vitte magával bármerre ment a lakásban.

Régebben a tévét is járatta, a vibráló háttérképek azonban már idegesítették.

Csak a zaj kellett.

Most, hogy a háttérzaj személyessé vált, Maya váratlan dolgot tapasztalt.

Iszonyú düh tört fel belőle.

– Mit szólsz bele az életembe?! – üvöltötte a rádióhang felé – Mi közöd ahhoz, hogy mivel töltöm az időmet?! Ha neked gyönyörű a hétvége, akkor örülj neki!

 

Épp a tükör előtt állt.

Meztelen testét méregette, nézegette.

– Még, hogy szépít a hó…– morogta magában, már nem a rádióban csacsogó hírolvasóra volt mérges, hanem csak a helyzetre. – Mi szép van az országos latyakban, a másnapra megszürkülő cuppogásban?! Fogalmatok sincsen, mi a szép! Ez igen! Ez szép! – ezt már csendesen tette hozzá, miközben két tenyerébe fogta két mellét.

Fogta a két formás mellet, amelyet oly rég érintett férfi, s közben egy találós kérdés zakatolt benne.

– Mi az, ami elfér a két tenyeredben, és amelyről ódák sokasága zengett? Mi az, amit a nő évei számától függően, hol szégyell, hol mutogat?

 

Ahogy ott állt már behunyt szemmel saját melleit érintve, kamaszkori simogatások jutottak eszébe.

A ház kapuja melletti árnyékos sarok, ahol megengedte, hogy az a kissé remegő kéz bekússzon a „véletlenül” nyitva hagyott gombok mögötti reszkető, simogatásra éhes mellbimbók felé.

Vagy, amikor az előszobában a búcsúcsókok özönében maga gombolta ki magát, és adta első szerelme kezébe a fickándozó, reszkető, ágaskodó melleit, remélve, hogy anyja és apja elmerülve a televízió fényében nem tépi fel az ajtót, és üvölt rájuk, hogy mégis hogy gondolják ezt.

 

Apja kétszer verte meg.

A második és egyben utolsó verés is mellekhez kötődik.

Kamaszlányként kimászott szobája földszinti ablakán és bemászott a nyitva hagyott konyhaablakon, hogy a számára tiltott 14 éven felüli filmre rápillanthasson, amelyet nem engedtek megnézni.

Amikor győztesként átvonult a szülei szobáján, és megállt a szobája ajtaja előtt, amelyen egyszer már bement, győzelmét úgy gondolta teljesnek, ha a filmből is néz egy kicsit. Az csak hab volt a tortán, hogy pont akkor buktak ki Polónyi Gyöngyi mellei Mécs Károly keze nyomán az Esős vasárnap c. filmben.

 

Már zene szólt a rádióból.

Már nem is emlékezett arra a dühre, amely feltört belőle, az ismeretlen hírolvasó nő örömét hallva azzal a hírrel, hogy megint behavazódott az ország.

A belső világa megnyílt saját testének érintése, és a feltoluló életszépítő emlékek által.

Ez volt az első olyan szombat reggel évek óta, amikor megnyílt a saját belső szépsége felé.

Ahogy ott állt, behunyt szemmel, meztelen, saját testének észlelése egy teljesen új érzéssel ajándékozta meg.

Már nem érezte a szorongató férfihiányt, a félelmeit az egyedülléttől, a magánytól, az elmúlástól, már nem kellettek a zajok, hogy önmaga lehessen önmagával, már nem kellett a külvilág oly sok ingere, hogy érezze, hogy él.

 

Aztán kinyitotta a szemét. Rámosolygott a tükörképére, végigsimította a két rakoncátlan, csiklandósan érzékeny mellét, majd megölelte magát. Hazaérkezett.

Aztán megfürdött, felöltözött és kirohant a hóba.

Legszívesebben meztelenül tette volna, de megelégedett azzal, hogy angyalt rajzolt a vastag hótakaróban a két karjával.

Pajkos örömmel nézte azután az erkélyről még jó pár napig az általa rajzolt angyalt, amely valahogy egyre jobban fénylett.

Rónai Katalin
Rónai Katalin