– Elköltözünk – jelentette be Margaret.
A gyerekek annyira meglepődtek, hogy a reggelit kísérő civakodást is abbahagyták, s csak tátott szájjal meredtek anyjukra. Egy pisszenést sem lehetett hallani.
– Miért? – törte meg a csendet vékony kis hangján a legkisebb gyerek, Ben.
– Mert itt nem tudom biztosítani a további megélhetést.
– Biztos, hogy készen állunk egy ilyen változásra? – faggatta tovább anyját Jerry dacosan.
– Igen és erről nem nyitok vitát – utasította rendre fiát Margaret. Tudta, hogy legnagyobb gyermeke hajlamos két kisebb testvérét makacsságra ösztökélni és erre most igazán nem volt idejük.
– Ha apa itt lenne… – sóhajtotta a középső, Don. A félbehagyott mondat mögött megbújó szomorúság a levegőben lógott. Végül Margaret törte meg a csendet:
– Az sem változtatna semmit sem azon, hogy a lehető leghamarabb tovább kell állnunk. Sőt! Ha már szóba hoztad, igazából ez egy további érv arra, hogy mielőbb elhagyjuk ezt a helyet. Az 5G rendszer apátok életébe került. Rátok is veszélyes és én nem akarok kockáztatni. A biztonságotok az első.
– De honnan tudod, hogy az az út, amerre megyünk, nem veszélyes? – próbálkozott újra Jerry.
– Onnan, hogy már többször is megjártam – anyjuk szavait követően a gyerekek összenéztek. Érezték, hogy minden ellenkezés és erőlködés, mellyel megakadályozhatnák a költözést, hiábavaló.
– Mikor indulunk?
– Most.
A bejelentés hatására a fiatalok kérdések záporát zúdították Margaretre:
– De hát ilyen gyorsan? Az iskolával mi lesz? El sem búcsúzhatunk a barátainktól?
– Együtt megyünk. Az egész iskola, minden ismerős és barát – válaszolta Margaret, majd a szomszéd lakása felé nézett. Amikor tekintete találkozott a szomszéddal, az bólintott, jelezve, hogy ők is megtettek minden szükséges előkészületet az indulásra.
– Készüljetek! – szólította fel gyermekeit Margaret. Felsorakoztatta őket egymás mellé és kiadta az utasítást:
– Rajta! Utánam!
A vezényszót követően az összes kis fecske kiugrott fészkéből és elindult a több ezer kilométeres, trópusok felé tartó vándorútjára.