Lágyan cirógatja a vállam, a hátam, finom csókot lehel fülembe. Átölel, magához húz. Ó, de régen vártam már erre a pillanatra. Bárcsak ez a perc örökké tartana. – Gondolta Zsuzsa, amikor Ádámmal eggyé váltak.
A közöttük lévő nézeteltérést Zsuzsa már évekkel ezelőtt tisztázni szerette volna, de eddig hiába. Mindig várta a találkozást, azt az órát, percet, amikor valahol össze tudnak futni és végre tiszta vizet öntenek a pohárba.
Mennyi ideje is? Éppen tíz éve történt, hogy Zsuzsát a főnöke mindenféle különösebb indok nélkül elbocsátotta. Azt mondta neki, hogy az ötévre szóló főszerkesztői szerződése lejárt, nincs tovább. Még újságírónak sem maradhatott ott, nem tudatta vele, hogy miért nem, bár munkájával mindig is elégedettek voltak. Zsuzsa gondolta, hogy érdek-dolog állhat a háttérben, valakinek kell az ő helye, vagyis ez csak később derült ki számára.
Az azóta eltelt időben sokat gondolt akkori kollégáira, hogy miért nem álltak ki mellette, miért nem hívták fel egyszer sem, hogy megkérdezzék tőle mi történt. Lehet, hogy nem is szerették, csak ő gondolta, hogy igen.
Ádám sem kérdezett akkor semmit, csak annyit mondott neki, miután az egyhónapos felmondási ideje letelt, mármint Zsuzsának, hogy kedvesem, tudod a számom…Hát persze, majd biztos felhívlak, miért nem keresel te! – Gondolta Zsuzsa, aki mindeközben a könnyeivel dacolt, nehogy meglássák, hogy az arcán kezd el csorogni, le a szája szeglete felé! És kifordult abból az irodából, ahol 8 évet húzott le örömben, boldogságban. Legalábbis ő nagyon szeretett ott lenni, közöttük és azt csinálni, amit csinált.
A családjában sokat beszéltek elbocsátásának történetéről, amelynek pontos okát nem tudják a mai napig sem. Zsuzsa mindig jó munkaerőnek számított, szerették az emberek, akik között megfordult újságírói pályafutása során. Ez a szakma volt a hivatása, amit szívvel-lélekkel végzett, de nem hagyták neki, hogy tovább vigye…Lassan, de sikerült feldolgoznia a történteket. A lelke mélyén lévő kérdőjelek azonban nem tűntek el, főleg az, hogy Ádám miért nem keresi, kereste, hiszen kollégák voltak, jóban voltak, barátként, sőt…még annál többként nézett fel rá. Egymásra.
De ez a várva várt nap eljött, végre találkoztak, végre beszélgettek. Ugyan arra, hogy Ádám pontosan mit felelt a kérdésekre, a miértekre Zsuzsa már nem emlékezett, mert el volt foglalva sokkal érzelgősebb dolgokkal. Az érzelmeivel, az érzéseivel, az illattal, ami a körüllengte, ami felhevítette, hatalmába kerítette. Nagyon jó volt neki. Nem győzte eléggé sokszor ismételni magában, hogy bárcsak örökké tartana ez a szerelem. Ez az este. Hitte, hogy ez az igaz szerelem. Az érzést, ami teljesen felkorbácsolta lelkét, testét, mindenét gyönyörű átélni.
Hirtelen Ádám arca halványabb lett, már nem látja jól a kontúrokat. Markáns arcélét, pisze orrát, vastag száját, sötétbarna, dús haját. Mi lehet, mi történhetett vele? Meleget érez, majd hirtelen mintha egy szellő érintené meg a lábát, és az arcát cirógatja valaki és szól hozzá.
– Anya, anya, vasárnap van, ébresztő, gyere, játszunk! És főzni is kéne valamit!
– Úristen, kap a fejéhez Zsuzsa, amikor ötéves lánya ébreszti! De elaludtam, aludtam…te jó ég, álom volt az egész. Még mindig nincs tisztázva semmi. Talán ezért tér vissza álmaimba ez a történet, de majd egyszer…- gondolta magában főhősünk, aki ezek után azért kezdett el sírni, mert boldog volt, a legboldogabbnak érezte magát révbe ért élete, társa miatt és gyermekei miatt, akik nagyon szeretik őt, még ha néha fel is ébresztik, jogosan…Hiszen, játék az egész élet…És a családnak ugye ennie is kell időnként valamit!
