Óma addig-addig töpörödött, míg egy reggel nem ébredt fel! Még ereje teljében szorgoskodott az aprónép körül, amikor mindegyikőnknek türelmesen elmagyarázta, hogy nagy, táncos bulival ünnepeljük meg a halálát. Semmi szomorkodást, sírás-rívást nem fog eltűrni, különben visszajön kísérteni. A család apraja nagyja tudott erről a kívánságról, de szokás szerint csak legyintettek, nem vették komolyan az öreg szövegét. Egészen a halotti tor napjáig.
A közvetlen családtagok mellett szép számmal gyűltek össze barátok, szomszédok és néhány hivatali tekintély, akik szintén szerették a “minden lében kanál” öregasszonyt. Gyász borult a ravatalos ház első szobájára – mert Óma kikötötte, hogy onnan, az otthonából vigyék ki a temetőbe. Neki nem felelt meg a temetőszéli, árván álló halottasház, mert utolsó pillanatig velünk akart maradni.
Visszafogott hangulatban feszengtünk az összetolt vacsora-asztaloknál, még a kicsik is megszeppenve üldögéltek. Abban a pillanatban, amikor az asszonyok behozták a nagy leveses tálakat, a síri csöndbe berobbant egy friss csárdás! Imre rámeredt a mindig izgága unokájára, Benire. Szigorú szeméből villámok repkedtek a gyerek felé, aki megkövülten nézett vissza:
– Neeem én voltam – formálta ajkaival a szavakat, de hang nem jött ki a torkán. Imre sorra vette a gyanúba vehetőket, eredmény nélkül. Sehol egy bűnbánón lesütött szemű csibész. A talpalávaló zene az első szobai nagy rádióból harsogott. Imre kimért léptekkel bement, és lekapcsolta a készüléket. Még a mozdulatlan halott felé is visszanézett gyanakodva…
A visszaállt rendben – a csendben – rövid ideig csak a szorgos kanalazás nesze hallatszott. Már a második fogásnál tartottak… Mindenki halálsápadtan rezzent össze, amint Lagzi Lajcsi apait-anyait beleadva muzsikálni kezdett. Imre most már felindultan iparkodott a rádióhoz és nemes egyszerűséggel kirántotta a zsinórt a konnektorból!
Újra gyászhoz illő csend szakadt a házra. Megnyugodva folytatták a falatozást. Amint egyre erősödő reggae-hangok szivárogtak a falakból, rémülten néztek egymásra. Akármi okozza, mintha táncra invitálná a gyászolókat, reménykedve kínálja fel a legkülönbözőbb ritmusokat…
Beni vette a bátorságot, és most ő ment át a nagyszobába körülnézni. A mögötte settenkedő, hároméves Ana ijedtében felsikoltott és a küszöbre pisilt. A televízió képernyőjén Óma nevető arcát pillantották meg. Csak egy villanás volt, de felfedte az összefüggést. Itt valami nagyon szokatlan történik! Megbolydult a nép, felálltak, mozgolódtak, egymástól várták, hogy megmagyarázzák a helyzetet. A kicsik anyjukhoz bújtak.
A férfiak, immár borozgatás közben, próbálták kiokoskodni mit is tegyenek. Egymás szavába vágva idézték fel, hogy Óma bizonyára mulatni akar, azért fekszik az első szobában! Mindeközben továbbra is jött a falakból a válogatott tánczene. Mit volt mit tenni, leszedték és kivitték az asztalokat. Az egyik menyecske kilépett középre és rögtön mellé a párja. A többiek is bekapcsolódtak, és lassacskán állt a bál! Még a tisztelendő is ropta!
Már éjfél felé járt, amikor az összes okostelefon felcsörrent, képernyőjük hirtelen kivilágosodott! Felcsendült Óma ismerős hangja:
– Köszönet a mulatságért és megkérem a vendégsereget, hogy térjenek nyugovóra!
Kérdőn néztek egymásra a kihevült táncosok:
– Ki tud, ki mer ezek után elaludni?
Mivel abbamaradt a zene, megadóan felsorakoztak a halott mellett, hogy egyenként elbúcsúzzanak tőle. Ki-ki elindult hazafelé…
Mielőtt lefeküdt, Imre visszalépett anyja ravatalához és úgy látta, hogy az öregasszony cinkosan rákacsint. Ekkor sejlett belé, hogy valami woodoo lehet a dologban, hiszen Óma – aki imádott utazgatni – nemrég még szorgalmasan látogatta a Karib-szigeteket…
