„Vigyázz fiam, ha nem tudsz ellenállni a kísértésnek, nagyon megjárhatod!” – kongott a fejében az emlék. Az apja mondogatta mindig ezt neki. Persze soha nem hitte el, hogy ez valamikor majd valósággá válik. És most megtörtént. Mert kétségtelen, hogy megvezették, de kegyetlenül.
És nincs visszaút, még ha akarná sem. A szégyen perzselve áradt szét a bensőjében.
Kínosan lassan törölte meg a nyakszirtjét egy zsebkendővel. Aztán ugyanolyan lassan masszírozta a halántékát. A fejfájás már kezdett ütemesen dobolni az agyában.
Behunyta a szemét. Szinte a retinájába égett az a furcsa grimasz a betege szája sarkában, amikor rányomta a pecsétet a hivatalos orvosi papírra. – GYÓGYULT –
Larryt évek óta kezelte. Álmatlanságban szenvedett, ezért járt hozzá. Hozzá, a híres és tapasztalt pszichiáterhez.
Larry egy hatalmas és nagy befolyással rendelkező cég zseniális vezetője volt.
Nevezhetjük információbrókernek is.
Milliószor hallgatta végig, ahogyan lángoló lelkesedéssel beszélt arról, hogy micsoda szolgálatot tesznek az emberiségnek azzal, hogy minden információt hozzáférhetővé, és fantasztikusan egyszerűen kereshetővé tesznek. Megkímélik az embereket az agyuk túlterhelésétől és így a fontos, valóban lényeges dolgokkal foglalkozhatnak. Micsoda távlatok nyílnak meg az emberi agy előtt!
Ő csak bólogatott mindig erre. Persze, hiszen annyira egyet tudott érteni ezzel az eszmével. Hiszen ő is az agyából élt. Vagy inkább benne. Tökéletesen azonosult ezzel az emberbaráti elvvel. És a napnál is világosabb volt, hogy ez a lánglelkű ember miért küzd krónikus álmatlansággal.
Próbálkozott ő mindennel a betegénél, hogy segítsen neki. Autogén tréning, relaxáció, meditáció, hipnózis. Mindent megpróbáltak, amiről neki csak tudása volt. Persze a pszichoanalízis mellett.
Mert ugye azért az volt az alap. Larrynél is.
Igazából nem sok minden derült ki a gyerekkorából. Jó házból való úrifiú volt ő. Az apja a mesterséges intelligencia korai úttörő kutatója volt. Mindennel ellátták otthon a gyereket, amivel csak tudták.
Aztán Larry rákattant a számítógépekre. Az iskolában elsőként adott be számítógépes szövegszerkesztővel készült dolgozatot. De ez még csak a kezdet volt. A számítógépek egészen megbabonázták. Az a végtelen lehetőség! Az információk határtalan óceánja! – ahogy Larry ilyen plasztikusan fogalmazott üléseik során.
A rendszerbe foglalás és a kereshetőség lett a vesszőparipája. Meg az, hogy bárkinek, bármikor, bármit, a lehető leggyorsabban előkeresni.
Az csak később jött, hogy ezért pénzt is kérhetnek. Igen, fent kellett valahogy ezt az egészet tartani.
Ki tudhatta, hogy ez micsoda lavinát indít el?
Egy ügyes csavarral milliárdokat kerestek. Igen, ekkor már ketten, ő és Szergej.
Fogalommá váltak. És egyre nagyratörőbb terveket kovácsoltak.
És ez volt az az időszak, mikor az alvászavarai elkezdődtek.
Nem tudott az agya leállni. Éjszaka sem. Sőt, éppen akkor volt a legaktívabb.
Csak ontotta az algoritmusokat. Mániájává vált a tökéletesség.
Hiába beszélt neki, hogy ne szedje az altatókat, mert visszaüt a hozzászokás, ő csak szedte és egyre nagyobb adagokban. Nappal már csak élénkítővel tudott dolgozni.
A digitalizálás lett a mániája. Meg az ingyenesség.
Na, ezzel aztán jól a tyúkszemére lépett a könyvtulajdonosoknak.
Hogy az övékét aztán már mégsem. Meg főleg ingyen nem. Mert a szerzői jogok.
De persze őt aztán nem lehetett ezzel sakkban tartani.
A miért lett a rögeszméje. Hogy ingyen és az egész emberiségnek. Mint egy végtelen mély tenger, amiből az idők végezetéig lehet halászni. A szegénynek és a gazdagnak is.
Ez volt az a pont, amikor bekerült hozzá a zárt osztályra.
Az információs túlterhelés visszaütött. Az állandó kialvatlanságtól hallucinálni kezdett.
Azt hirdette, hogy a cége lesz a mesterséges agy. Az igazi és egyetlen mestersége intelligencia. Csak rá kell bízni magunkat és mindent megold helyettünk. A nagyzási hóbort egészen bekerítette.
Ő maga idegenkedéssel vegyes kíváncsisággal hallgatta Larry véget nem érő szóáradatát. Titokban irigyelte is ezért és részben osztozott is a nézeteiben. Ő is naponta használta Larry cégének szolgáltatásait – ingyen, pont ahogyan Larry is hangoztatta altruista nézeteit.
Szánta ezt az embert, a zsenit látta elsősorban benne, nem az őrültet.
Akarta, hogy megnyugodjék, megint az a tiszta agyú, lánglelkű feltaláló és emberbarát legyen, mint akit megismert évekkel korábban.
Larry nagyon ki akart menni persze innen, a zárt osztályról, de ő nem engedte, félt, hogy még kárt tesz magában.
Mert arra nem gondolt, hogy másokban fog kárt tenni. Nem az a fajta zakkant beteg volt. Csak egy kimerült, kizsigerelt elme.
Legalábbis úgy gondolta.
Hónapok óta rimánkodott neki Larry, hogy engedje ki, ő már jól van, kipihente magát.
De még várt. Azt akarta, hogy egy teljesen nyugodt, derűs, és kipihent ember távozzék.
Csak nem akart ez az idő eljönni.
Szinte naponta beszélgettek. Nem győzte meg egyik ülésen sem Larry őt, hogy kiengedje.
Egészen a tegnapi napig.
Akkor annyira összeszedett volt, olyan logikusan érvelt, hogy megingott.
Ma pedig meggyőzte.
És végül rányomta a mindkettejük által régóta vágyott pecsétet az elbocsátó papírjára, hogy „gyógyult”.
Próbálta visszapörgetni a dolgokat, hogy mi is történt pontosan, mit mondott Larry.
Talán valami olyat, hogy „…de ugye mindketten tudjuk, hogy valójában az agyunk egy szuperszámítógép, amit néha ki kell húzni a konnektorból, hogy pihenni tudjon” …vagy valami hasonlót.
És ez győzte meg. Hogy Larry is látja, a pihenés mennyire jót tett az agyának.
Annak a szuperszámítógépnek.
Aztán már csak azt a kis furcsa grimaszt látta a szája sarkában, amikor kiviharzott a pecsétes papírjával az ajtón.
És akkor belevillant. Hogy ez mekkora baromság!
És hogy az agyán.
Az ő szuperszámítógépén.
Megvezette.
A Nagy Fehér Pszichiátert.
De meg ám.
Ahogy Larry után bevágódott az ajtó, akkor villant bele, hogy két napja szervizbe vitték az osztályon levő számítógépet, amit a betegek használnak.
Amit szinte csak és kizárólag Larry használt. Az ő saját cégének a programjával.
Ami kizárólag és csakis emberbaráti érzelmektől fűtve szórta, ontotta magából a válogatás nélküli információkat. Ingyen és bérmentve.
Mert az emberi agy helyett majd keres a program. A mindenható. A mesterséges intelligencia.
Az. Persze.
De most két napja nem keresett Larrynek. És Larry kipihente magát. Larry kitisztult. Használta a saját eszét, azt a pengeéles eszét..
És végre logikusan tudott gondolkodni. Ahogyan őt meg tudta győzni.
Megértette az összefüggést közte és Larry között: az ő kísértése is tehát az volt, ami Larryé is.
Gyerekkori vágya. Az, amitől az apja – bár nem erre gondolt pontosan – védte és óvta.
A mindenható mesterséges intelligencia.
Az emberi agy helyettesítésére.
A hatalmas nagy, orbitális tévedés. A fatális tévedés.
Megalkotni a gépet, ami képes túljárni az alkotói eszén.
És most az ő eszén járt túl ezzel Larry.
Tudta már, hogy elkésett. Végzetesen elkésett.
Kiengedte a szellemet a palackból. És ez a dzsinn csak saját vágyait fogja teljesíteni.
A világuralmat.
Felugrott, hogy utána rohanjon, de lassan elsötétült előtte minden, puha rongydarabként omlott a padlóra.
(az írás csak a képzelet szüleménye, bármilyen egyezés a valósággal, csak véletlen lehet. Természetesen…)
