Kovács Ágoston általános iskolai zenetanár volt. Édesanyja hatalmas reményeket fűzött hozzá, és nagyon szerette. Sokszor táncolt vele a szoba közepén. Magasra emelte az apró gyermeket vidáman billegtetve, miközben egy maga fabrikálta suta kis dalocskát dúdolt.
Ágoston álmodnék általad,
Sétálnék árnyas fák alatt,
Repülnék fellegek felett,
Mindegy, hogy hol vagyok,
Csak veled legyek.
Ez fájt a legjobban. Hogy még ezt a dalocskát is elvették tőle. Úgy érezte ezt a meghitt dallamot is elveszítette, ott bent, abban a teremben ahonnan most kilépett, és ahol rövid házasságát éppen egy pár perccel ezelőtt tette véglegesen semmivé, egy közönyös tekintetű bíró. A felesége arcán sem tükröződött több érzés, mint egy jégcsapon. Csak legalább a dalocskáról ne mesélt volna neki. A szeretett kis dallamról, a táncocskáról a szoba közepén. Akkor legalább az megmaradt volna, csak az övé lenne örökre. Mint ahogy az, igazából tényleg csak az övé volt, mert az édesanyjától kapta, csak neki készült, igaz szeretettel.
Vá ló per. Vá ló per. Jó nagy triola – gondolta szomorúan, ahogy ballagott lefelé. Amikor megbotlott, lábai összecsuklottak, térdei ütemesen koppantak a bíróság lépcsőjén. Nagyon fájt, de csak tehetetlenül hallgatta – pam pam pam, pam pam pam, pam pam pam – és várta a végét. Amikor a lépcső aljában véget ért a zuhanás, kinyitotta a szemét és hangosan nyögve felsóhajtott. A pillantása egy apró növénydarabkára esett. Kicsi volt, koszos – talán valaki rá is lépett. Lassan kinyúl felé, két ujjával felcsippentette és a zakója zsebébe dugta. Szegény növényke, téged is összetörtek, eltapostak. Talán egy arra járó ügyfél, csakúgy letépte az egyik iroda felé haladtában. Vagy egy takarítónő szakította le, hogy ne nőjön már ekkorára ez a növény, így is sok gond van a folyosó ablakaiban kuporgó kis cserepes rondaságokkal. Várt még egy-két másodpercet, aztán feltápászkodott és imbolyogva hazatámolygott, zsebében az apró ággal.
Otthon beletette a legkisebb pohárba és adott neki egy korty vizet. Legalább nem leszek egyedül – gondolta, és levetkőzött. Borogatást tett a térdeire aztán rögtön el is aludt. Ez a hét nagyon nehéz volt. A vállán a per nyomasztó emlékével, a bedagadt fájó térdeivel, nehézkesen lavírozott az iskola folyosóján rohangáló gyerekek között, és az órákon sem volt könnyebb. Alig várta, hogy hazaérjen, pedig szeretett tanítani. Otthon jó volt. Csak ült ameddig akart, nem csinált semmit, de a virágnak mindig adott egy picinyke vizet. Az apró növény egyre szebb lett, és egy nap, amikor Ágoston hazaért, parányi fehér gyökereket látott a tövében. – Holnap veszek neked cserepet és földet – gondolta, és már előre örült az új programnak. Régóta nem csinált már semmit, csak dolgozott és aludt. Másnap boldogan sietett haza az új szerzeményekkel, és a növénykét óvatosan elültette a díszes kis cserépbe. Tálacskát rakott alá, és a zongorájára tette. Attól a naptól kezdve Ágoston megint zongorázott. Minden nap, amikor hazaért, a kis virággal együtt hallgatták a felcsendülő harmóniákat. Egy nap, a pici cserepet felkapva, táncra is perdült a szoba közepén, óvatosan ritmusra billegtetve a pöttöm virágot, és dúdolgatni kezdett.
Ágoston álmodnék általad,
Sétálnék árnyas fák alatt,
Repülnék fellegek felett,
Mindegy, hogy hol vagyok,
Csak veled legyek.
Aztán szégyenlősen elmosolyodott, és visszatette a növénykét a zongorára. – Még jó hogy nem lát senki – gondolta, de valamiért nagyon boldog volt. Aztán már minden nap táncoltak. Így teltek a hetek, hónapok.
Egy nap aztán Ágoston nem ért haza a szokott időben, és amikor megérkezett, nem énekelt, nem táncolt, nem zongorázott. Lefeküdt az ágyba és nagyokat nyögve elaludt. Megint fájt a lába. Tél volt már, és az iskolaudvaron befagyott tócsákon, örömmel csúszkáltak a gyerekek, és vígan lökdösték egymást, nagyokat kacagva a fenékre pottyant társaikon. Sikerült Ágostont is fellökni. Bár nem akarták, de tetszett nekik, hogy a tanár is velük együtt fetreng a földön. Ágoston viszont nagyon szenvedett. A nemrég meggyógyult térdei újra, és még kegyetlenebbül sajogtak. Alig várta, hogy hazaérjen, és otthon ismét csak aludt. Azon viszont elcsodálkozott, hogy ahhoz képest, hogy mennyire rosszul érzi magát – mert a fájó térdek előhozták az emlékeket és a lelkét is kínozták – milyen szépeket álmodik. Kedvenc darabjait hallja, és csodás harmóniákban fürdik egész éjjel. Meg a dalocskát. Azt is énekli valaki földöntúli gyönyörűséggel. Szépen gyógyult, és talán kicsit gyorsabban is, mint az előző esésnél. Az egyik éjjel ismét hallotta a zenét, és már volt olyan jól, hogy nem nyomta el a fájdalom a csodálkozását, és felébredt. Nyitott szemmel is hallotta a zenét. Felült és körülnézett. Nem volt ott senki. Csak a virág. Levelei finoman rezegtek, és szólt a dal. Igaz szeretettel.
Ágoston álmodnék általad,
Sétálnék árnyas fák alatt,
Repülnék fellegek felett,
Mindegy, hogy hol vagyok,
Csak veled legyek.
