Ott állt az út szélén. Mindenki ismerte az ott lakók közül, és a csak arra járók, átutazók is megpihentek már árnyat adó, enyhülést nyújtó, hatalmas lombkoronája alatt. Ő pedig alig várta, az éjszakát. Türelmetlenül mozdult meg néha egy-egy ága, levelei ideges táncba kezdtek, mint mikor arra jár egy apró szellő, és ott bujkál egy kicsit. Lassan közeledett a naplemente. Főleg nyáron voltak hosszúak a nappalok, és ráadásul eső is rég esett. Így nehezebb volt.
Mikor az utolsó pihenő is kisétált a koronája alól, mert már megenyhült a forróság, felsóhajtott és örült, hogy már csak egy-két óra van hátra a teljes sötétedésig. Addig elnézelődött, rácsodálkozott a hullámzó forgalomra. Hol senki sem volt az úton, hol egymásba értek az autók és mozdulni sem tudtak sokáig egymástól. Aztán ahogy megindultak, egyik sávban a piros, másikban a fehér lámpák fényei váltak mozgó gyöngysorrá, majd tűntek el a szürkülő estében. Szép – gondolta, majd leveleivel a hegy felé fordult. Aztán a közelben terpeszkedő házakat pásztázta végig. Minden lámpa égett.
Az útról közeledő gyalogos léptei alatt, halkan megreccsent egy vékony gally. Még egy pihenni vágyó – rezzent fel a nézelődésből. A férfi leült, hátát a fa törzsének vetette, és mohón inni kezdett. Még mindig meleg van. A vándor becsukta a szemét és elbóbiskolt. A házak ablakaiból is lassan eltűntek a fények. – Mindjárt mindenhol sötét lesz, alszanak az emberek, de ez a késői vándor még nem akar tovább állni. Remélem, nem alszik itt – reménykedett. Végre a férfi feltápászkodott, eltette a palackot, hátára vetette a táskáját, és komótosan visszaballagott az útra.
Az utolsó égő villanyt is lekapcsolták. A falu elcsendesedett, langyos szél fújta szét az álmot. A vándor is mesze járt már. Végre. Lassan megmozgatta a törzsét. Kicsit jobbra dőlt, és várt. Hagyta, hogy a súly dolgozzon. A gyökerek óvatosan eleresztették a földet. Először a vékonyabbak, aztán a vastagabbak is. A felszínre húzta őket, és finoman elnyújtóztak a fűben. Most a másik oldalra dőlt. A megpihent gyökerek megfeszültek és segítettek támaszkodni. Kihúzta a még földben lévőket, és így körbenyújtózva pihentek egy kicsit. Aztán elindult.
Hat óra. Ennyi ideje van oda, vissza. Hat óra alatt kell megtenni az utat. Ennyi ideig van sötét. Ez a nyár leghosszabb éjszakája. Gyökerei centiméterről, centiméterre segítették a haladást. Óvatosan, halkan – suttogták a levelek és élre fordultak, hogy könnyebbé tegyék a haladást. Csecsemősírás szakította meg az utat. A levelek ijedten simultak egymáshoz, törzse megfeszült a rémülettől, gyökerei kitámasztottak. A fa megállt. Fáradt nő nézett ki az ablakon, valami furcsát érzett, de a baba újból felsírt, és ő már csak rá figyelt. Feloltotta a villanyt. Mire újból sötét lett jó pár perc kárba veszett.
A fa folytatta az útját, és nem tudott másra gondolni, csak a tavalyi kis magokra, akiket egy hatalmas vihar rabolt el tőle. Érettek voltak már, de el sem tudott tőlük köszönni. Egy szót sem tudott a susogni pici száracskáikba, mire vigyázzanak, hogyan pörögjenek, forogjanak a szélben, milyen talaj felett lazuljanak el, és hulljanak a földre. Hogyan kerüljék az ártó, gonosz férgeket, amik első kis gyökereiket akarják letörni, felfalni. Semelyiknek sem tudta elmondani, hogy mennyire szereti és hogy milyen boldog, hogy ő növeszthette őket az ágain. Végre a hegyoldalhoz ért. Mászott, araszolt, belesajdultak a gyökerek. Egyik másik meg is sérült, de felért.
A magok karcsú ágakként meredeztek ki a földből. Szerencse, hogy mindet ide sodorta a szél. Együtt voltak, de okosan, megfelelő távolságból lengedeztek egymástól. Nagyon szépek voltak. A fa boldog volt. Óvatosan körbe járta őket, gyökereivel finoman megérintgetve a karcsú kis törzseket. Leveleivel kedves, szerető szavakat susogott nekik. Egy ideig még csendben nézte őket, aztán elbúcsúzott. Majd még jönni fog, integetett az ágaival, és elindult vissza.
Lefelé könnyebb volt, de kicsit távolabb a csemetéktől azért eleredt egy két búcsú-gyantacsepp és lefolyt a barázdált törzsön. Amikor haza ért, finoman visszadugta helyére a gyökereit, és kihúzta magát. Úgy állt az út szélén, mintha semmi sem történt volna. Bár, ha valaki közelebb ment, és megpihent alatta, láthatta a borostyánként csillogó könnycseppeket. A fa már hajnalban arra gondolt, mikor mehet újra. Nagy volt a kísértés, hogy a következő éjjel ismét útnak induljon, de tudta, hogy csak egy év múlva mehet. Csak egy leghosszabb nyári éjszaka van, és abban is majdnem észrevették. Várni kell.
