2070. július 15. Szép a reggel, mint mindig. Szikrázik a felkelő nap, ragyog minden a harsogó élettől. Duzzadó erőtől tündökölnek a virágok. Az épületek ablakai visszaverik a korai sugarakat, és a fényt megtöbbszörözi csillogásuk. Csak egy nagyon kicsit más. Mi már megszoktuk. Egy árnyalatnyi halványzöld van a fényben. Ettől minden szokatlanul élőbbnek érződik. De csak földi szem látja a különbséget. A fák levelei sötétebb zöldek. A folyó hullámain halványzöld taraj vágtat és omlik el a parton. A sárga homokszemek csak egy árnyalattal hajlanak a zöld felé. Az ég is majdnem kék, de az a pici zöld mégis maga felé húzza. A felhőink is csodálatos puha pamacsként úsznak, és a zöldeskék égbolton mindegyik majdnem fehérnek látszik. A fiamnak már így természetes, és lassan a feleségem sem emlékszik már.
A bolygót szépen megműveltük, tanultunk a hibáinkból. Nincsenek nagyvárosok. Ahol emberlakta a földrész, kis kertvárosokban, vigyázó szimbiózisban élünk együtt az ősi növényzettel. Nem bányászunk semmit. Csak megújuló energiát használunk. Megoldottuk a szemétfeldolgozást is, és nem gyártunk semmit feleslegesen. Mindenki jól és egészségesen él. Nincs szegénység és természetesen nincsenek háborúk sem. Sokat dolgozunk, és nagyon szeretünk itt élni. Az első generáció nyáron már volt nyaralni is. Húsz év után az első nyaralás. Kedves gyermekkori barátommal volt lehetőségem együtt pihenni. Neki is fia van. Bár már mindketten huszonévesek, jókat kirándultak és beszélgettek együtt. A feleségeink is összebarátkoztak, így hát teljes volt a nyaralás.
Mi azonban mégsem tudtuk egészen átadni magunkat a szabadság élvezetének. Nagyokat hallgattunk, de ha úgy láttuk, hogy egy családtag sincs a közelben, rögtön beszélni kezdtünk a mindkettőnket egyformán lesújtó gondokról. Húsz éve jöttünk fiatalon, elszántan, és mindenre készen. Az elsők között tettük meg a Földről idevezető utat. Feladatunk volt előkészíteni a bolygót, a Föld lakói számára. Ma már sokan élünk itt, de még mindig csak körülbelül a Föld lakosságának tizede. Az előkészítők. De mi már tudtuk, hogy a többiek nem jöhetnek.
Hiába állnak készen az űrhajók, hiába ígértük meg nekik, és hiába ígértük meg magunknak. Késő. A Földiek nem tartották be a szavukat. Nem hagyták abba a bolygó kizsigerelését, már csak egy kis vékony földkéreg maradt a talpuk alatt. Folytatták a háborúikat is, így tovább pusztítva mindent. Húsz év eltelt, a tudományunk gyorsabban fejlődött, mint a szülőföldünké. Minket nem hátráltattak a gazdasági, pénzügyi, politikai problémák. Kedves barátom és én, a laboratóriumban folytatott kutatómunkánk során tavaly tavasszal újraszámoltuk a Föld megsemmisülésével kapcsolatos időpontot, ezért sokkal pontosabb és egyben megdöbbentő eredményt kaptunk. Nem indulhatnak. Már nincs rá idő. A Föld két hónapon belül megsemmisül. Azoknak, akik mégis el tudnának indulni, nem szólhatunk. Az a pár millió ember, aki még ideérhetne, tönkretenné a bolygónkat szokásaival, életvitelével. Egy ilyen nagy tömeg hirtelen ideérkezve, a mi otthonunkat is a semmivel tenné egyenlővé.
A számítások újbóli ellenőrzése és egyéb kutatások miatt ismét bő két hétig nem voltam otthon. Már nagyon szerettem volna látni a családomat. Megviselt a harmadszor újraszámolt adat is. Hideg italt töltöttem a poharamba, lerúgtam a cipőmet közben a fiamat szólongatva kortyolgattam. A feleségem csendesen lépett elő a konyhából.
– Elment.
– Hova? – kérdeztem döbbenten. A Földre, hogy megmentse legalább azokat, akiket tud. Azt a pár milliót, aki még el tud indulni, mielőtt végleg megsemmisül minden – emelte rám tekintetét a mondat végére. Elvitte az összes barátját és a közeli űrkikötő hajóival két hete elmentek. Amikor nyaraltunk, meghallották, hogy miről beszélgettél a barátoddal.
– De már késő. – motyogtam bénultan, és lassan kicsúszott a rubinvörös itallal teli pohár a kezemből.
– Miért? – hiszen két hónapot mondtál!
– De a legutolsó háború miatt ismét az újraszámolás mellett döntöttünk – motyogtam bénán.
– És mi lett az eredmény? Mikor történik meg? – kérdezte kétségbeesetten a feleségem.
– Holnap.
