A számítógépem öngyilkos lett. Későn vettem észre a bajt. Már nem volt mit tenni. Tulajdonképpen nem is a számítógépem, hanem a monitor. A monitor, ami tizenöt éve mutatja és őrzi a születésnapokat, névnapokat, tananyagokat.
Ott vannak a találkozások, elválások, sikerek kudarcok. Minden ott van. Sírás, nevetés, együtt sorakoznak egyforma sárga mappákban. Nagyjából ennyi ideje van meg a gép. Most már nagyon lassú, szoktam is panaszkodni rá. Gondolom úgy érezte, hogy nincs rá szükség, ha ennyi bajom van vele, és fűnek fának elmesélem, hogy ő már nagyon nehézkes, egy YouTube videót se lehet rajta normálisan végig nézni, mert akadozik és töredezik a kép. Zenét sem lehet hallgatni, mert mindig megáll, és sokszor recseg. Ebből lehetett elege szegénynek. Na meg valószínű, hogy meghallotta, hogy új gép érkezett a házhoz. Legalábbis viszonylag új – használt – de őhozzá képest mindenképpen ezerszer jobb. Ez történhetett. És amikor észrevettem, hogy nincs az asztalon, akkor már késő volt. Az egyik kábel csak lógott ki a konnektorból a parkettán heverve, a másik, az erkélykorlátra felakadva himbálózott a szélben. Lenéztem. Kerestem a nyomait a zuhanásnak. Hátha megmenthetem még. Nem láttam semmit. Gyötört a lelkiismeret furdalás és a szégyen. Mégiscsak tizenöt évig velem volt. Soha nem bántott, mindig megvigasztalt valamivel, elszórakoztatott, ha arra volt szükség. Tanulni meg százszor többet tanultam tőle, mint néhány embertől, akik tanárnak szokták nevezi magukat. Elkeseredve bámultam a mélybe, de egy picinyke darabot sem sikerült felfedeznem. Viszont az egyik virágágyásban, a tulipánok között, a megszokottnál sokkal nagyobb volt a hely. A föld frissen felásottnak, vagy inkább frissen feltúrtnak tűnt. Összeszorult a gyomrom, ahogy ezt észrevettem. Kiszaladtam a lakásból, türelmetlenül nyomkodtam a lift gombot, mintha ez bármit is jelentene egy érintős gombnál. Aztán inkább gyalog rohantam le, képtelen voltam kivárni, míg a lift felér a hetedikre. A tulipánoknál négykézláb csúszva, mászva tapogattam a földet, keresve a fogalmam sincs mit, meresztgetve a szememet az elképzelni sem tudom milyen, esetleg észrevehető dologra. Ahol a virágok a legjobban félre húzódtak, ott tíz körömmel ásni kezdtem a puha földet. Könyékig belemerültem a fekete talajba, de semmi. Már kezdtem feladni, amikor megérintettem valami keményet. Gyorsan tovább túrtam a földet, mert éreztem, hogy lassan, de folyamatosan süllyed. Végre annyi föld lejött a tetejéről, hogy fogást találtam rajta és elkezdtem húzni. Egyszer csak fent volt, kibukott elém a földre. Felállítottam és döbbenten néztem, ahogy lecsúsztak róla a göröngyök és hangtalanul a földre hullottak. Az apró kis lukak a tetején és az oldalán, földel eltömődve éktelenkedtek. Éreztem, hogy fuldoklik. Felkaptam és futottam vissza a lifthez. Gyorsabban, gyorsabban! Alig tudtam kivárni, míg felérünk. Aztán óvatosan letettem a konyha asztalra. Letörölgettem a nagyja földet, és ami így nem jött le, azt leporszívóztam róla. Lassan lélegzett fel. Egy puhaszőrű kefével az utolsó szemcséket is lesimogattam. Magamhoz ölelve bevittem a szobába, és odatettem az újonnan érkezett mellé. Félelmében meglepődve megreccsent kicsit, húzódott volna el, de biztatóan megsimogattam, és amikor megnyugodott, lassan visszadugtam a kábeleit, és összekötöttem az új géppel. Aztán hagytam pihenni. Este bekapcsoltam a számítógépet, és az én csodálatos régi monitorom, magabiztosan kinyitotta a szemét, és rám nézett. Pixelei ragyogóan tündökölve üdvözöltek. Amikor meghallgattuk együtt a kedvenc minimal techno számomat, megértően elmosolyodott. Talán egyszer majd meg is bocsát nekem.
