Szeret? … Vagy nem szeret? – gondolta Tihamér magában, miközben a frissen kisarjadt füvön lépdelt. A tavasz harsogó zöldje vette körül; lüktetett az ébredő természet, amerre csak nézett. Mindez azonban nem tudta lekötni, mert lefoglalta az elméjében dübörgő kérdés, amit minden lépésénél megismételt: Szeret? … Vagy nem szeret? Szeret? … Vagy nem szeret?
Így haladt komótosan, a fenti rigmust ismételgetve, mígnem révedő tekintetét magára vonta a távoli, ködbe vesző fák között felsejlő csillogás. Ez kiszakította gondolatai körforgásából, felkeltette érdeklődését. Megindult feléje, s egyre inkább kivehető volt számára egy keskeny folyású, lassan csordogáló patak. De lehet, hogy inkább forrás ez – morfondírozott magában meglepetten – hiszen soha nem figyelt még fel a vízfolyamra, pedig gyakran sétált erre.
Megállt a parton, lehajolt, belemerítette kezét. Nézte az ujjairól lehulló cseppekben megbúvó szivárványt. Ivott a forrásból, élvezte, ahogy a víz hűvöse frissítően hat rá. Becsukta szemét és ebben a pillanatban furcsa bizsergést érzett a fejében, ami a testére is fokozatosan kiterjedt. Lába alól, mintha csak kirántották volna a talajt, hirtelen összecsuklott. A meglepetéstől döbbenten nyíltak ki szemei. Pupillái kitágultak, amikor rájött, hogy… összezsugorodott. Az előbb még lábánál heverő fűszálak most élénk zöld nyilakként meredtek mellette az ég felé.
A végtelen egy pontja lettem – vette meglepetten tudomásul, miközben az előtte magasodó hatalmasnak tűnő földgöröngyöt nézegette. Olyan óriásinak tűnt számára, mintha csak a Nagy Kék Hegyvonulat lábai előtt állt volna túrázás előtt.
Érzékei kiélesedtek, s magukba szívták a föld illatát, amit korábban csak egy-egy nyári zápor után vett észre.
Elindult. Azaz csak elindult volna, ha tudta volna, hogy merre menjen hazafele.
Meglátott egy száraz gallydarabot, ami kidőlt faként magasodott előtte. Az erőkifejtéstől levegő után kapkodva, felküzdötte magát az ágdarab végéig. Nyugtázta a helyes irányt és megindult lefele.
Ekkor úgy tűnt, mintha a távolból valaki folyamatosan szólongatta volna halk suttogással: Tihamér, Tihamér!
Hallucinálok? – tette fel a kérdést magának, majd fejét megrázta, de az elméjét beborító ködből szólítgató hang nem akart abbamaradni. Érezte, amint valami meleg folyadék veszi körül testét.
S mintha csak most eszmélne tudatára, az álom ködét félre hajtva, meglátta a mellette fekvő feleségét. Agyába bevillant a korábban ismételt rigmus töredéke: Szeret.
Elmosolyodott, miközben párja sürgetően szólongatta: Drágám, elfolyt a magzatvíz, ideje indulnunk.
