Kedves doktornő, hogy is kezdjem?
Jó illat van itt a szobában.
Füstölő vagy valami gyógynövény?
A tea? Köszönöm, elfogadom. Olyan illat van, mint egy bioboltban.
Szeretem a bioboltok illatát, ott nem zavarnak a szagok.
Mert a szagok és az illatok, ezerszeresen felerősödtek mióta kemoterápiás kezelés alatt állok
Benzingőz, izzadtság,- cigi,- alkohol,- étel,- kipufogó,- kürtőskalács,- macskaszag, dezodorok, az édeskés illatok, parfüm, a közértben a mosószerek, WC illatosítók, a hajléktalanok után maradó nehéz levegő, és sorolhatnám, gyomorforgató…
Biztos vagyok benne, hogy aki semmilyen formában nem érintett – ahogy azelőtt én sem voltam – annak halvány segéd fogalma sincs arról, hogy milyen az a folyamat, amelyet az ember a daganatos betegséggel vívott harcban megél.
Azt kérdezte, hogyan élem a napjaimat, mióta kitapintottam a daganatot?
Azt kell mondanom, hogy jól.
Sőt, nagyon jól, mióta beleálltam a harcba az életemért, a szintem megtartásáért, a teljes és tökéletes gyógyulásért.
Tudja kedves doktornő, az információ, a tiszta kommunikáció hiánya a probléma.
Egyre több ember betegszik meg, és áll tanácstalanul, amikor felajánlják a kezelési rendszert, mert nem tudjuk, hogy mire számíthatunk.
Igen, tudom, naponta történnek csodák, annyira jó, hogy kedves mosolyok kísérik mókásan rövid fehér hajam.
Az első kezelés tizennegyedik napján csomókban kezdett hullani.
Később pedig én magam nyírattam le nullásgéppel.
Nyugodtan tapintsa meg, kedves doktornő, már nő, puha babahajam van, meg kell mondanom, tetszem magamnak.
Ez a formaváltás többféle utat is mutatott számomra az eltelt hónapokban.
Ma már nincs más, csak a szeretet.
Az önszeretet, az önbizalom és a jelen pillanat szeretete.
Mit adok, és mit kaphatok.
Eddig sokat rágódtam azon, hogy ki szeret és ki nem szeret?
Férfi, nő, család, kolléga, főnök, BKV sofőr, cipőboltos eladó, élelmiszer pultos, bankos, postás, önkormányzati ügyintéző, a NAV, az egészségügy, és így tovább.
Vajon én szeretem őket, vagy nem szeretem?
Tudok-e kérni, és tudok-e adni?
Tudok-e nemet mondani, amikor kell, ismerem-e a határaimat?
Már tudom, attól változik az életem, hogy tudok-e így mosolyogni, és önmagam által szeretve lenni.
Tudja-e kedves doktornő, mi az, ami gyógyít?
Hát az, hogy ki tudom-e fejezni, el tudom-e mondani, ha fáj a hiány, a szeretetlenség, a váratlanul támadó zsigeri félelem, a nyomasztó stressz, az anyagi gondok, és, hogy vannak-e mellettem olyan emberek, akikkel ezt meg tudom beszélni, őket megérinteni, rájuk mosolyogni, megölelni?
Tudja, kedves doktornő, ez a helyzet megtanított szeretni, meglátni önmagamban a nőt.
Látom a szépséget, amelyet már rég meg kellett volna látnom önmagamban!
Ennek ellenére a kezelések során felmerülő problémák, ismeretlen helyzetek sokasága arra mutatott rá, hogy mindennek semmi köze ahhoz a lélekhez, aki én vagyok.
Hallom egyesek reakcióit, látom a testbeszédüket, amikor megkérdőjelezik döntéseimet, és a lelkem rezzen bele, meg amikor arról kezdenek beszélni, hogy melyik rokonuk, milyen kínok között és milyen daganatos betegségben hunyt el, vagy, hogy ő, azonnal öngyilkos lett volna…
Hála, ezek kevesen vannak, de, könyörgöm, miért nem arról beszélnek, hogy hányan élték túl?!
Ugye-ugye, kedves doktornő, hiszen azok vannak többen! Ebben biztos vagyok!
Mert, ha támogatjuk egymást, sokkal több lesz a hit, a remény, az erő, mert túl akarjuk élni, hisz szeretjük az életüket, és ragaszkodunk hozzá!
Tudja-e, hogy vannak hennafestők, akik daganatos betegek testére festenek, hogy boldogabbá tegyék őket, meg, és, hogy erősödjön a hitük önmagukban, a gyógyulásban, hogy vannak olyan segítő csoportok, alapítványok, ahol kimondhatom, és elmondhatom, ami fáj, hogy könnyebb legyen a gyógyulás?
De, ami fáj, tudja, kedves doktornő, az a kevés információ, mindezekre magam jöttem rá.
És még egy fontos dolog, túl vagyok a hatvanon.
Nőiességem teljes birtokában, szerelemre, még mindig alkalmas léttel, van egy történetem, mesélném őket mindenkinek.
Tudom másoknak is vannak történetei.
De azt érzem, hogy ötven-hatvan éven túl már nem vagy fontos sem a társadalomnak, sem mint nő.
Teljes sötétségben tapogatózás, keresgélés.
Amikor az ember, a nő belecsöppen, csak néz tágra nyílt szemmel, mert a pánik derékon ragadja. Először nem tudja, hová forduljon. aztán talál egy utat, amin elindul, bízik, és sokakat meggyőz, hogy álljanak az út mellett és drukkoljanak neki, azért, hogy minél előbb átszakíthassa a győzelmi szalagot, és teljesen felépüljön.
Ugyanakkor az út két oldalán olyanok is állnak, akik csak csodálkoznak; hogy te milyen jól bírod, hogy milyen erős vagy, hogy ezt az életörömet, nahát, és hány éves vagy, na, ne, de hát, te már nyugdíjas vagy, és még mindig vágysz a kapcsolatra, az élet szépségeire, a szerelemre, a szexre?!
Most, mondja meg, kedves doktornő!
Hatvan év felett nem lehet, hogy egy nő élni és szeretni akar?
Hogy még mindig van célja?
Akár az, hogy csodálatos helyekre utazik, szerelmes lesz, meggyógyul…
Igen, tudom, hiszen magam is művelem, tudom, hogy vannak más segítő módszerek is, hogy gyógyuljunk.
Bármilyen művészetterápia, legyen az, varrás, festés. Lényeg, az alkotás, alap a mozgás, felszabadít a tánc.
Természetesen, teljesen igaza van, nagyon fontos a családi összefogás, szeretet, a baráti segítségek, ezek azok, amelyek újra megtanítanak mosolyogni, mosolyogva kérni, mosolyogva elfogadni.
Meg egy olyan csodás pszichológusnő, mint Ön…
Ilyenkor azt érzem, megnyílnak az Ég csatornái is!
Naponta találkozom emberekkel, kiknek szeméből saját létem bizonyossága tükröződik vissza, és az a bizonyosság, hogy a világ szeret, hisz a világ mindenkit szeret, ha így állunk hozzá, ha észrevesszük, ha meglátjuk, ha akarjuk, hogy meglássuk.
Kedves doktornő, már letelt az időnk?
Pedig, még annyi mindent mondtam volna!
Tényleg, egy hét múlva újra jöhetek?
Hogy van még négy alkalom, az alapítványi támogatás által?
Nagyon köszönöm a lehetőséget!
Ó, hát, tényleg, önt is töltötte a beszélgetés?
Nahát, ennek igazán örülök!
Hogy a pszichológus is ember, hát igen, ezt meg én hálásan köszönöm.
