Áll a tükörrel szemben, meztelen, nézi a tükörben látható testet, amely az ő összesűrűsödött energia szőttese, nézi a tükörben visszaverődő délutáni napsütésben saját magát, a fény egyik szeretett gyermekét, látja magát tetőtől talpig. Nos, ő egy nő, a teremtés egy csodája.
Csak áll, és a tükörben látható testtel azonosulni próbál, ha hirtelen behunyja a szemét, látja világosan vibráló árnyképét, talán az auráját. Amikor, pedig kinyitja újra, ott áll előtte a kissé már idősödő test minden anomáliájával.
Újra behunyja a szemeit, és erősen szorítja, hogy sokáig lássa belülről, a homloka mögött visszatükröződő vibráló gyémántot, amelyről azt mondják, a szívében világít.
Amikor látni akarja, látja is.
Tudja, a gyémánt benne van, nemcsak akkor, amikor szorosan összezárja a szemét, hanem mindig, és hogy a test, az csak egy külső borítás, azt látja a külvilág, az a világ, amellyel nem mindig tud erényesen, bólogató Jánosként egyetérteni.
A tükör csalóka jószág.
Más arcot mutat a fürdőben lévő, mást, a nagyítós, amikor kósza szőrszálakat keresgél az arcán, és amelyikben láthatóvá válnak a korai májfoltok, a hámlás, és az apró ráncok.
Van egy pici tükre, ahova bekacag boldog, szerelmező pillanatok után.
A sminkasztalnál lévő tükörben láthatja az átváltozást, amikor kiválasztja az alkalomhoz illő színt a szemhéjára, az arcára felkerülő pirosító, és a szempillaspirál pedig égővé és csodálatossá teszi őzikebarna nyílt tekintetét.
Ismeri a lehangoló képet, amelyet a ruhaboltok próbafülkéiben lát, amikor vásárolni támad kedve, mégis az a csodálatos, hogy a legjobban a liftben lévő tükörrel van a legjobb barátságban, mert ott mindig összekacsinthat saját magával, „de jól nézel ki”, mondja magának, a másfél méterszer másfél méteres, mások számára fullasztó zárt dobozban.
Itt most egy meztelen testet lát, egy nőét, aki ő, és aki folyamatosan változott az évek során.
Ez itt az ő teste, de az ő olvasatában, az ő agyában, az ő egója által kivetülve. Mondják, gondolati úton megváltoztatható mindez, próbálkozott már, de még nem sikerült végigcsinálnia a folyamatot.
Azt is hallotta, hogy az egész nem más, mint az önszeretet, a saját magunk elfogadásának folyamata, s bár, látott és hallott sikeres változtatásokról, változásokról, de mégis, elkeseredik inkább, minthogy megpróbálja, hiszen belé van kódolva, hogy úgysem sikerülhet.
Valamikor, talán tizenhárom és húsz éves kora között azt gondolta, az a friss test, azok a hosszú combok sosem hagyják el.
Látta ugyan anyját a fürdőkádban, és amikor öltözött. Látta, hogyan veszi fel a melltartóját, a melle alatt összekapcsolta, megfordította az irányt, és csak aztán bújt bele a pántba. Akkor azt gondolta, milyen butaság, simán hátranyúl és bekapcsolja. Most pedig fél éve már nem tud hátranyúlni, bekapcsolni, a bal karja felmondta a szolgálatot.
Sokféle magyarázatot talált már a fájdalom elviselésére, de a legrosszabb, amit tehetett, hogy elfelejtette, hogy van egy bal karja.
A test egy csodálatos szerkezet, amit nem használsz, az elhal, amit feleslegesnek ítélsz, feleslegessé is teszi magát, és egyszer csak kiderül, hogy rokkant, elégedetlen emberré lettél saját magad által, panaszáradattal, lehetetlen küldetéssel a világ felé. Aki úgy érzi, minden feladatát megoldotta, annak a természet is megoldja, hogy ne legyen több feladata.
Hátgerinc probléma, mondja a gyógytornász.
Szívcsakra, mondja a guru.
Mérgezett nyílvessző, valamikor régen, egy elmúlt életben, mondja a spiritiszta.
Bár erre lelkileg sosem készül az ember, a nő, a test változása észrevétlen jön-megy, és egy időn túl már a tükörből tekint vissza az a másféle test, amelyet annyira nem akartunk magunknak tízen-huszonévesen.
De, miért is nem?
Mi akadályozza az örömet, amikor a saját testét látja?
Miért kell a korral jövő változásoktól félve elbújni, esetleg szégyenkezni? Hiszen, ha a szerelem perceiben nem számít a test anomáliája, akkor egyébként se lehet fontos.
Nézi a testét, a test nézi őt a tükrön keresztül, és eszébe jut a Modigliani kiállítás nagy plakátja. Hiszen valamikor az olyan test volt a szép, a szerethető, amilyen most az övé.
Milyen szívesen elnyúlna azokon a szófákon, egy festő műtermében, mint imádott modell, akinek a testét majd évszázadok múlva tág szemekkel nézi a kiállítás közönsége!
Hiszen a szépség belülről fakad, ezt mondogatja, bár hiszi is meg nem is.
Ez a világ nem erre teremtődött, nem foglalkozik a belső szépséggel, csak a külcsín, a tárgyak, és az agresszív erőt mutató testek a nyerők.
A változás, pedig életünk része, alapja, és támogatója. Együtt haladva a változással, tud a nő, az ember igazán boldog lenni, és megtalálni minden időben, minden pillanatban a szépséget, az örömet.
Kérdezed a naptól, hogy szereti-e, hogy mindennap máshogy mutatja magát? Vagy a holdtól, hogy hogyan szeretné?
Kérdezed-e a pillangótól, hogy hernyó szeretett-e lenni, vagy jobban érzi magát, mint pillangó?
A világ, amely körülvesz, állandóan rezeg, mozog, változik, halad, az idő, amelyet kitalált magának az ember, telik, és a női test is, a férfi test is vele együtt halad előre az útján, azon az úton, amely neki volt megírva, valahol a sors, a világ könyvében.
A lélek halhatatlan, a lélek nem változik, a lélek, amely testet öltve, próbál csodás, sugárzó, és fényes maradni.
Az a lélek, amely a szorosan behunyt szemhéjad és a homlokod mögött gyémántként világít.
Mutatja az utat, mutatja, hogy a változás az, amire mindannyian vágyunk, amely előrevisz, amely ugyan narancsbőrrel, lógó mellekkel, és fájósabb végtagokkal érkezik, de vele jön a bölcsesség, a szeretet, és a fény, a kisugárzás, az erő, és a kacagás.
