Nara határozott léptekkel közeledett az asztalhoz, ahol már a kollégái várták. Ő érkezett utoljára. Már mindenki ott volt: Kori, Joci, Vendi, és Pavi.
Poénnak indult az egész, aztán addig-addig játszadoztak a gondolattal, míg nem megbeszélték, hogy este találkoznak az Orionban. Esznek valamit, iszogatnak és nyugodtan elbeszélgetnek. Nem volt jellemző, hogy munkahelyen kívül is találkozzanak, de most elkapta őket valami különös sodrás, – talán a közelgő évvége volt rájuk ilyen hatással.
Rengeteget dolgoztak egész évben, és a mai nap sem tűnt másabbnak, mint a többi. Irathalmok az asztalon, csörgő telefonok, ráadásul az osztályvezető sem volt túl jó passzban. Bár legyünk őszinték! Mikor van ő jó passzban? Mindenki tudja, hogy nincsenek jóban a feleségével, és azt is tudja mindenki, hogy csalja a nőt. Csak azt nem tudja senki, hogy miért nincs soha semmivel megelégedve, miért köt bele mindenbe. Hiába okos pasi, de vezetőnk totálisan alkalmatlan. Ezzel a hozzáállásával az egyébként is jól dolgozó kollégák teljesítményét is rombolja.
Nara sugárzóan mosolygott. Határozottan, mégis rendkívül nőiesen lépkedett az asztalok között. Egyszerű farmernadrágot viselt, és egy karcsúsított, sportosan elegáns fehér blúzt. Cipője sarka hangosan kopogott minden lépésnél, de egyáltalán nem zavarta, hogy minden tekintet rászegeződik. Nem volt hozzászokva, hogy megbámulják, de tudta, érezte, hogy ez a figyelem nem a cipőjének szól. Látta a kollégái arcán, hogy nem ismerték meg hirtelen, csak ahogy közelebb ért hozzájuk. És ugyanakkor látta rajtuk a csodálkozó döbbenetet is. Nem erre számítottak. Nara jót mulatott magában. Örült, hogy sikerült így meglepni a többieket. Mit meglepni! Egyenesen ledöbbenteni. Főleg a pasikat. Hallotta, amint egyszerre buggyant ki belőlük az elismerés:
– Ez igen!
– Azt a mindenit!
– De jól nézel ki!
Nara nem is tudta kivenni, melyiket ki mondta, csak mosolygott elégedetten.
– Ugye, nem kell bemutatkoznom? – kérdezte köszönés helyett.
– Nem szükséges – mondta Pavi, miközben kihúzott egy széket a lánynak. – Akárhogy is hívnak, ülj le közénk. Igaz, hogy mi Narát vártuk, de úgy látszik, már nem fog jönni.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Vendi. – Délelőtt még nem így néztél ki.
– Fodrásznál voltam – mosolygott titokzatosan Nara.
– Máskor is voltál fodrásznál. – erősködött tovább Vendi. – Más is történt. Megváltoztál.
– Tényleg megváltoztál – csatlakozott be Kori is a beszélgetésbe. – Már bent is feltűnt, hogy sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagy egy ideje.
– Egy nap alatt nem lehet megváltozni – mosolygott Nara, és belekortyolt az italába, majd elmerengve folytatta: – Csak leráztam magamról a több évtizedes port, és én is meglepődtem, hogy ezt találtam alatta.
Őrült nagy munka volt idáig eljutni. Már nem is emlékezett pontosan, mikor is kezdődött. Mindig csak egy kicsit haladt előre, éppen csak annyit, amennyire a körülmények kényszerítették. Eleinte maga sem értette, hogy működik ez a dolog, mikor azt hitte, megpihenhet, mindig történt valami, ami miatt tovább kellett menni a megkezdett úton. Hol botladozva, hol sírva, de aztán egyre bátrabban, és egyre tudatosabban haladt az önismeret útján. Külseje egy darabig nem követte ezt a belső változást, habár már el kezdett egyre szebb, és egyre nőiesebb ruhadarabokat vásárolni, de még nem merte hordani őket.
Aztán egy szép napon belepillantott a tükörbe. Nem az otthoni, megszokott tükörbe, hanem a munkahelyén a mosdóban, ahol másképp estek a fények a hajára, arcára, és teljes döbbenettel szemlélte magát, mintha egy idegent látna. Nem tetszett a frizurája, a haja színe… Úgy összegesszében nem tetszett neki a haja, pedig hónapokig oda volt ezért a frizuráért, és mégis idegenné vált egy szempillantás alatt.
Azonnal felhívta a fodrászát. Mára kapott időpontot. Visszafestette az eredeti hajszínét, és tudta, egyenesben van az élete. Hazatért. A munka nehezén már túl van.
