Rónai Katalin: Születésnapodra

1979. augusztus 16-án még minden ugyanúgy zajlott, ahogy előtte..

Pedig aznapra volt kiírva, tehát szülnie kellett volna…

Hasa már eléggé nagyra nőtt, igaz így van már vagy négy hónapja, annak a laza hasi szövetállománynak köszönhetően, mely gyermekkora óta alkatához hozzátartozik.
Mennyire nehezült el?
Nincs mihez, kihez viszonyítania, fogalma sincs, hogy a szülés hogyan történik, bár olvasott eleget, Czeizel Endre könyveit naponta forgatta, havonta járt terhes gondozásra, de elképzelése sincs, mi az, hogy szülés, milyen világra hozni egy gyermeket.
Vajon milyen lesz az a gyermek, kislány vagy fiúcska, aki a méhében növekszik?
Nem tudja, milyent szeretne. Szőke, barna, szeme, orra, kezecskéi, lábacskái milyenek lesznek? Nem mélázott rajta
Sosem nézegette a szomszéd Julcsikáját, és az utca másik oldalán lakó Mátyáskát, mert nem érdekelte más gyermeke.
Azt ő is vagy ezerszer elmormolta már az elmúlt hónapok alatt, amelyet maga is kénytelen volt hallgatni, „hogy hát mindegy,– ekkor kíséri ezt a szöveget majdnem sátáni kacaj, minden ismerős, rokon szájából,– csak egészséges legyen!”…
Gyermeknév természetesen fiú és lány is van.
Még tizenhat éves korában eldöntötte, ahogy egyke lévén azt is, hogy neki bizony két gyermeke lesz, Orsolya és Gergely.
Olvasmányai,– Szilvási és Gárdonyi ihlette nevek ott világítanak lelkében, nap-nap után, hónapok óta, amikor nagyra nőtt terhével anyósék lakásában esténként, dobozokkal sűrűn körbezárva, férje régi fekhelyére, a volt fiúszobában bepréseli magát az ágyba.

Mindeközben a másik szobából áttüremkedő masszív cigifüst kúszik felé, meg az elmaradhatatlan rémisztő esti hírek hangjai, majd anyósék ágyazási jelenete, és végül a földre helyezett óriás matracon férje is elhelyezkedik, ő, pedig mint aki épp kutyaúszást tanul lassan egyre beljebb és beljebb araszolgat oldalfekvésben a hatvan centiméter szélességű fekhelyen, míg végül összecsattan a két hatalmas ablakszárny anyósék szobájában, jelezve, hogy az esti kötelező szellőztetés is véget ért.
Pillanatok alatt elalszik, nem ideges, pedig 16-a elmúlt, és a baba sehol.
Miért is lenne ideges, sokat hallott a gyorsabban és lassabban megszületett gyerekről családi és ismerősi történeteket, telítve is van velük, de arról még soha senki sem beszélt, hogy milyen az, amikor gyermekedet magadhoz öleled, azt a gyermeket, aki kilenc hónapon át tested, lényed része volt.
Ez a trend hónapok óta. Lakásuk, mely eredeti állapotában képtelen lett volna egy újszülött fogadására, lévén, egyterű, elhanyagolt, olajkályhával fűtött, a régi lakástulajdonos könyvtárszobája volt.
Konyha, mellékhelység nincs, anyósékhoz járnak át, ideje leválni, ők már egy önálló család.
Minden este megszámolja a sarkokat, mióta lassan hat hónapja dobozok közt fekszik, ébred, és a dobozok közt imbolyogva, félig kómásan szlalomozik éjjel, amikor terhe által megnyomott hólyagja nem bírja már tovább.
Tanított egészen két hónappal azelőttig, és nem restellte a napi minimum két tele cekkert hazacipelni, hisz családja többi tagja rendszerint ezt jó humornak vélte, és ezért sűrűn kérdezték: hogy a lábával nem hoz-e még valamit.
Na, ekkor kellett volna gyönyörű terhével, mindent hátrahagyva elrohanni, de persze, ő nem tette.
Mert ő erős, mindent kibír!

Nos, a gyermek 16-án nem született meg.
Másnapra nagyjából készen lett a lakás, konyha, gyerekszoba, a felnőttek szobája. A szoba szép fehér, bútor, ruhácska, ágy, kád, sehol, tudjuk, a babona nem engedi, nehogy, Isten ments’, majd, míg ő a kórházban, ők majd szépen bevásárolnak, minden lesz, anyós tudja, mi kell.
18-án az anyós névnapja, de kezdődik a nagytakarítás. Anyós tisztogat, kelepel, be nem áll a szája, egyébként, milyen jó, hogy ez a gyermek, ilyen figyelmes, hogy nem a hét közepén a dobozok közé született, megvárja, hogy készen legyen a lakás, és itt legyen a háromnapos ünnep.
Estére hősünk alig vonszolja magát, édes terhe húzza, fáradt, álmos, harminc fok fölötti értékek vannak napok óta.
Húzza az ágy, két pillanat talán az alvás, mert valami ismeretlen, furcsa érzés, nyomás ébreszti fél kettőkor.
Kikúszik, négykézláb megközelíti a másik szobában hangosan hortyogó „élete párját”, anyós, após ugrik, cigi már bűzlik a szájban, taxi, János kórház szülészet.

Az ügyeletes szülésznő közli, ez még nem az, még nem elég tág a méhszáj, apuka hazamehet.
Apuka természetesen szót fogad, hisz már vasárnap van, miért is kelne ki 12 óra előtt az ágyból?
Hogy gyermeke születik? Hát az asszony ott van, az a lényeg, majd ő intézi!
És lőn, az asszony „intézi” sétál, pihen, a repedt csempék rései közt meséket lát, meg Lenin fejét, hallgatja amint a többi nő visítva szül a függönyökkel elválasztott szülőszobai ágyakon.
Majd a tolófájások közeledtével ágyra rogy, hagyja, hogy tüsténkedjenek körülötte a segítő kezek. Orvosa még kávézni megy, miután nehezen, de beérkezett, majd visszatér, gátat vág, egy kiáltás, a gyermek sírása, meg a szó: KISLÁNY!
Hősnőnknek nem tudja, hogyan és mi történt, de könnye hullik patakokban.
Lánya született, akinél még szebbet sosem látott, ő Orsolya, barna hajjal, barna szemét körülölelő világoskék szemfehérjével, egészségesen, anyukává téve őt.

Ennek épp negyven éve.
Isten éltessen drága lányom Orsolya Hemrik!

Rónai Katalin
Rónai Katalin