Eve Cheerful: A családban marad

A még meg sem született ifjabb Selymes Pistát az öreg, jóravaló Selymes Pista bácsi fiát sűrű pusmogás, elfojtott fecsegés egy szóval olthatatlan kíváncsiság övezte. Az emberek a jól értesültek izgalmával várták a fejleményeket. Tényleg lesz-e gyereke az öreg Selymesnek, vagy csak vaklárma az egész.

Somogybábán, az aprócska faluban nyílt titok volt, hogy apjának – idősebb Selymes Istvánnak sosem lehet gyereke.

Magtalan volt, de faluban a népnyelv nemes egyszerűséggel csak kappanként emlegette.

A kisöreg nem sokat törődött vele, nem csinált belőle hiúsági kérdést. Könnyen lehet, hogy el se hitte.

Hány asszonynak mondták már az orvosok, hogy az ura miatt nem lehet gyereke? Osztán mégis lett. Így mormogott magában, ha egyedül volt vagy az állatokkal bíbelődött.

Nagyjából ennyi volt a véleménye az ügyről; nem is terhelte tovább az agyát ebben a témában.

Ahelyett, hogy ez a dolog szerencsétlenné tette volna, több volt az irigye, mint a sajnálója.  Azok az asszonyok is szíves-örömest lecserélték volna az urukat Selymes Pistára, akik alatt egy fészekalja gyerek gyűlt össze az évek során.

– Milyen szerencséje van az asszonynak. Nem sír-rí rajta a sok gyerek, nem kell az éhes szájakat betömni – mondogatták.

Ilyen és hasonló érvek hangzottak el Selymes Pista bácsi védelmében.

Pista bácsi tette a dolgát; gondozta  és fejte a teheneket, ellátta az apró jószágokat és szorgos gazdaként  minden évben levágott két-három disznót is.

Búza-és kukorica táblája is szépen virított minden évben.  Szorgalmas, jóravaló embernek ismerték a kicsi faluban.

Egyszer azért mélyen elgondolkodott a dolgon. Fejés közben félretette a sajtárt, megsimogatta a tehén farát, majd így dünnyögött:

– Na, te elhiszed Baba, hogy ezt csak úgy ki lehet jelenteni? Ennyire okosak lennének az orvosok?

Baba egy lábmozdulattal jelezte, hogy inkább szabadítsa meg a gazda a tejétől, mintsem felesleges dolgokon töprengjen.

– Még vizsgálaton se voltam sose, valahogy mégis rám sütötték ezt a szégyent – nézett a tehén hatalmas barna kocsonyás szemeibe.

Mivel a válaszban nem reménykedhetett, folytatta a fejést, de azért a gondolat ott  motoszkált továbbra is az agyában.

 

Felesége, Mariska – nagy loboncú, sűrű, dróthajú asszony – szemmel láthatóan a sor végén állhatott, mikor a szépséget és az észt osztogatták, mert mindegyikből vajmi kevés jutott neki.

Nem is vágyott ő a túlcsorduló észre, mivel az ő dolga a ház rendben tartása, a házimunka volt.  Hallgatólagosan engedélyt kapott egy kis pletykálkodásra is az urától. Mert kell az asszonynak, hogy egy kicsit járjon az agya – mondogatta Pista bácsi.

Ennyi neki is hadd jusson a szórakozásból.

A lefetyelést rettenetesen élvezte, de azért minden alkalommal a falu határain belül maradt a hírek fogadásával és terjesztésével.  Nem érzett vágyat a tekintetben, hogy akár egyszer is elhagyja a falut. Pedig a busz a házuk előtt állt meg. Az ott várakozók szinte beleláttak Selymesék életébe a tavasztól  őszig kitárt konyhaajtóján keresztül.

A suskusok olykor olyan sebességgel száguldottak egyik asszonytól a másikig, mintha kezüket a forró platnitól rántották volna vissza és attól eredtek volna futásnak fájdalmukban. Sutyorogtak, duruzsoltak, aztán sürgősen tovább álltak. Némelyik meg is jegyezte: „nem én találtam ki”.

Alig, hogy kicsúszott az ajkukon a legfrissebb hír, máris vissza is szívták volna.  A többit a szájuk elé tartott kézzel nyelték le, mint a szájpadlásra tapadt pogácsa darabot.

A pletykaéhség láthatóan erősen munkálkodott bennük, mert mindenki jobban értesült akart lenni a másiknál.

Mariska a faluban született, itt serdült asszonnyá. Ismert mindent és mindenkit, még az útszéli bokrokat is. Pontosan tudta mit mondott a szomszéd falu templomában a csinos fiatal pap anélkül, hogy betette volna oda egyszer is a lábát.

Kicsi, régi omladozó házban laktak a falu végén néhány száz méterre a temetőtől. A környező

dombok lágy ölelésében ősszel megrekedt a köd, nyáron megállt a levegő . Közel volt az erdő a ház felett, aminek az lett az következménye, hogy a vadak bejártak hozzájuk télvíz idején. Mindent fölettek, amit csak találtak.

Az öreg Selymest gyakran lehetett látni, amint kerítést eszkábál a birtoka köré, hogy megvédje a termést az őzektől és vadnyulaktól.

A faluból kivezető út apró kanyarokra szakadt, majd eltűnt az utat szegélyező fák között.

Az út túlsó oldalán négy-öt évenként hatalmas, pompás virágzatú bíborhere mező vonta magára az átutazó figyelmét. A látvány csodaszámban ment; nem véletlenül álltak meg az autósok is az út szélén. Szemük mohón itta a ritka látványt, mivel valóban különlegesnek számított a pompás virágmező.

Pista bácsit nem fenyegette az a veszély, hogy elnyűtt Mariskájára szemet vet valaki. Soha szóba sem került köztük a féltékenység. Talán azt se tudta, mit jelent ez a szó. Az is lehet, hogy a fényképezéssel keverte.

Mariska nemcsak elhanyagolt, kócos, darabos nőszemély volt, de tohonya, csámpás is.

Zsíros kötényét hétszám felvette újra és újra. Eres lábaival egyenként vette azt a néhány lépcsőt, ami a konyha ajtajáig  vezetett.

Fogai úgy igyekeztek a szájában sorba rendeződni, hogy elől kettő kiállt, mint egy nyúlé. A felső szemfogai a szemeivel próbáltak valamiféle kontaktust teremteni, de elakadtak a felfelé törekvésben és csonkán beleragadtak a rózsaszínű fénylő ínybe.

Szája szögletében mindig volt valami kis fehér massza, amiről nem lehetett tudni, éppen tejet ivott e, vagy valami más, nem túl szép dolog vert ott tanyát.

Szürcsögött is szinte egyfolytában. A köténye zsebében tartott ugyan valami  rongyfélét, de a használata korántsem volt egyértelmű.

A szomszéd Pékné egyszer  rajtakapta, amikor  aprólékosan áttörölgette vele a fogait,  kitörölte a szeme sarkát, végül a fülkagylóiba is rajzolt vele egy „S” betűt majd belefújt egy reccsenést . A jelek szerint  univerzális, több funkciós rongyot hordozott a zsebében.

 

Kicsi vakond szemei ide-oda cikáztak még akkor is, amikor a gondolatai nyugovóra tértek.  Tökéletesen tudta őket egymástól függetleníteni.

Arca piros rózsájának erei az orrára futottak. Az a benyomása támadt az embernek, hogy bizony Mariska megissza a magáét.

Pedig egy kortyot sem ivott. Annak csak később jött el az ideje.

Május vége, június eleje volt, mikor Pista bácsinak gyanús lett az asszony egyre gömbölyödő köténye.

– Valami bajod van, Maris? És hetykén csípőre tette kezeit.

– Tán csak nem fölfújt valami? Asszonya egyre vörösödő arcába finoman belemélyesztette tehénszagú ujjait.

– Isten tudja, mi ez – pirult el az együgyű asszony olyan ártatlansággal, mint egy óvódás a Mikulás simogatására.

Ettől kezdve Pista bácsinak egyre csak sokasodtak fejében a gondolatok. Olyanok, amelyekre nem tudta a választ, amiket nem mert elmondani senkinek. Ezek az idegesítő ki nem mondott kérdések a gyomrában vertek tanyát olykor-olykor határozott émelygést okozva.

A nagy titkolózás közepette Mariskának a hasa egyre csak nőtt.  A mellei is kifeszültek a pántos

kötény alatt, fara is nagyobb, keményebb lett.  Visszaugrott az ura ujja, ha bele akart csípni.

Mikor először vitte el mentő, még nem lehetett tudni, mi történt. Csak találgattak az asszonyok.

Sejteni ugyan sejtettek valamit, de kimondani nem merték. Vártak és izgultak, mint egy orvosi vizsgálat előtt.

Amint azonban hazatért a kórházból két nap múlva, maga mesélte el a ház előtti padon, hogy ez a gyerek  bizony meg akart születni idő előtt a hatodik hónapban.

– De én visszatartottam , vissza én. Úgy adta elő, mintha rajta múlott volna, hogy magzata

maradni kényszerült a biztonságos anyaméhben. Mintha ez nem is az orvosok, hanem egyenesen az ő érdeme lett volna.

Selymes Pista azt se tudta örüljön-e, vagy sírjon. Nahát! Mégis csak tud ő gyereket csinálni. Igaz

nem szándékosan, de azért csak összejött. Nem lett ettől se jobb kedvű, sem mogorvább. A

tényeket elfogadta és éppúgy tette a dolgát, mint azelőtt.

Alig telt egy hónap, a reggeli kakaskukorékolással egy időben Mariska ismét a hasához kapott, ökleit a gyomra alá szorította és odakiáltott az urának:

– Te, Pista! Ez a gyerek már megint nem fér a bőrébe. Hívd a mentőket!

Mikor azonban két nap múlva a történtekről mesélt, újfent hősnek adta elő magát.

– Visszatartottam! Megint visszatartottam.

Körülötte csak ámultak az asszonyok. A csodálkozásba már némi félelem is vegyült.

– Milyen gyerek lesz ez, ha már másodszor idő előtt akar megszületni? Normális lesz ez a gyerek egyáltalán? – fogalmazta meg kétségeit a mindig pletykaéhes Pékné a Kerék utcából.

Nem  kellett sokáig várni, mert az új kenyér ünnepére megszületett ifj. Selymes Pista.

Szép, nagyfejű gyerek vigyorgott a világra, kopaszon, vörösen, besüppedt kis krumpli orral, elálló fülekkel csöppnyi meggypiros szájjal.

Sok gondot nem nagyon fordítottak rá, anélkül is szépen nőtt, mint a mezei gomba de az okosságban némiképpen ő is visszamaradt. Úgy tűnik, ez családi vonás volt náluk. Mindig a gyengékkel és a védtelenekkel érezte jól magát.

Szülei aggódva nézték, amikor a csirkéket próbálta sorba rendezni, azok pedig semmiképpen nem

értékelték a Pista gyerek igyekezetét. Szanaszét rohangáltak, mint akik a vesztüket érzik, pedig csak

rendet akart tenni a csirkék és tyúkok között.

Fogott egy bálazsineget, szép sorjában mindegyiknek megkötözte egyik lábát. A zsinórok végét marokra fogta és megrántotta. A szárnyasok úgy terültek ki az udvarban, mint a páva tolla.

Volt más furcsa is a kis Pisti gyerek szokásai között. Szívesen hallgatózott a felnőttek között. Noha ésszel sokszor fel sem fogta, miről beszélnek, de meg-megragadt benne egy-egy érdekesnek tűnő beszédfoszlány.

Az is példának okért, hogy Barta Dénes fia váratlanul hazajött a francia idegen légióból. Tátott szájjal hallgatta a kiképzés részleteit, amit ifj. Barta Dénes nyilván nem bírt teljesíteni, ezért passzolták haza onnan. Ezt a dolgot pedig Dénes őrületes szégyenként élte meg és megpróbálta kibeszélni magából.

Ha már ennyit megtudott, szerette volna hasznosítani a frissen szerzett információt. Meghirdette a faluban a légiós képzést, de akárkit nem vett ám be a csapatba.

Kikötötte, hogy csakis magas, vékony és szívós gyerekek jöhetnek számításba. Duci, tunya, bámész képű újoncokról szó sem lehetett. Ő maga egyik feltételnek sem felelt meg, saját magával azonban nem volt annyira szigorú.

Miközben a bandát toborozta, az udvar egy részét elsáncolta. Ide tervezte a kiképző tábort. Fűrészbabokból, kötelekből, faágakból, rongyokból különféle akadályokat képezett. Még egy vizes árkot is sikerült néhány nap alatt összehozni. Igaz csak akkora volt, ha egyik felén belehasalt a légionista, a másik végén kilógott a lába. De legalább sáros lett, koszos, megalázott, harcra készen állt az újonc.

Szervezőkészségét anyja, apja is megcsodálta hát még amikor kiderült, hogy képzési díjat is fog szedni.

– Csak nem gondolja édesapám, hogy ingyen strapálom magam. No, azt már nem.

– Mindennek ára van, nem igaz?

– Maga sem adja ingyen a tejet, igaz-e? Mélyen az apja szemébe nézett és onnan várta a helyeslést.

– Okos gyerek vagy te fiam – nyugtázta az apja fia ötletét és melegen átölelte.

Azon nyomban meg is szabta havi ötven forintban a tandíjat. Ez a kis apróság senkinek sem

szegte kedvét. A hónap elején mindenki bedobta az ötvenest abba az urnába, amiben szegény nagyanyja hamvai nyugodtak mindaddig, amíg a Kincses patakban szét nem szórták őket.

Olykor-olykor odakiáltotta az apjának:

– Megyek pecázni öreganyámhoz. Azzal felnyalábolta a horgászfelszerelést és lebaktatott

a kajlán kanyargó kis folyóhoz.

– Lesz ebbül a gyerekbül valami, hallod-e, Maris!

-Má mé’ ne lenne – erősködött  az anyja. Nem elveszett gyerek a mi Pistánk, ne aggódj! És hát lett is. Végig ügyeskedte az elkövetkezendő 6-8 évet és egyszer csak a falu legnagyobb ámulatára megjelent a búcsúban a szép szürke rendőr egyenruhájában.

Tányérsapkában, mosolyogva, kihúzott nyakkal, peckesen, oldalán a kis izraeli maroklőfegyverrel. Egyenesen a céllövölde felé vette az irányt.

– Na, lássuk csak – motyogta magában. Meg kell mutatnom a célzó tudományomat.

Azzal átölelte a légpuskát és – dirr-durr – sorra lelőtte a legfelső sorban álló bábukat.  A mutatványos csak bámult rendőrünk szerencséjén. Ímmel-ámmal összeszedte a zsákmányt és Selymes Pista ölébe nyomta.  Pista a jól megérdemelt munka után meglepte magát egy hatalmas adag zöld színű poloska ízű vattacukorral.

A legérdekesebb az volt, hogy nem akadt a faluban egyetlen ember sem, aki tudott, vagy hallott volna arról, hogy Selymes Pista rendőrnek készül. Nemcsak, hogy készült, hanem ripsz-ropszra azzá is lett. Körzeti megbízottként ő lett a falu tejhatalmú ura, mivel a faluban se orvos, se tanító, se pap, de még egy vacak kis üzlet sem volt. Az egyetlen népművelő intézmény az „Észveszejtő” nevű kocsma volt.

Egy hét múlva már egy kisebb, istállóból kialakított őrszobán tevékenykedett. Ült az  íróasztala mögött, sapkáját az asztal fal felőli oldalára tette.  Előszeretettel simogatta fegyverét. Odahaza – a szabályokkal ellentétben- sohasem zárta el. Azzal magyarázta, hogy se az apja, se az anyja nem merné kézbe venni meg különben is: legyen csak neki mindig kéznél az a fegyver. Sose lehet tudni…

Kicsi, barátságos irodájában éppen a heti jelentést körmölte, mikor egy pillanatra megállt, szájában a golyóstollal kinézett az ablakon.

Amit látott, lázba hozta; elvörösödve a különös érzéstől elfojtott izgalommal, kikerekedett szemekkel,  bensőjében meleg bizsergéssel élvezte a látványt és mélyen elgondolkodott. Két templomtéri keverék kutya próbálgatta egymást.

 

Megmozdult benne valami.  Hát persze, hogy a férfiasság volt az. Soha egyetlen lánynak sem udvarolt még úgy istenigazából a faluban. Mindegyikkel bizalmas viszonyban volt, ám ez eléggé egyoldalúan festett. Neki szabad volt a lányokat ölelgetni, feneküket simogatni, az arcukat paskolgatni, a lányoknak pedig illett ezt tűrni. Némelyik zavarában elfordulva kacarászott, vagy fülig vörösödött.

Meg fogok nősülni –döntött egy pillanat alatt. Ezzel is növelni szerette volna a tekintélyét.

Különben is – gondolta – a házasság megóvja  a további ártatlan huncutságoktól is, amiben eddig már bőven volt része. Ideje tovább lépni és ez a lépés nem lehet más, csakis a nősülés.

– Milyen nagyszerű lesz! Asszony, majd gyerek és mindezzel együtt megnövekedett tekintély. Talán még elő is léptetik – álmodozott a jövőről.

Elővett egy üres írólapot és akkurátusan összeírta a szóba jöhető hajadonokat.

Mindegyik neve mellé tett egy megjegyzést. Ilyesmiket: szép, kicsit dagi, jómódú, eszes, dolgos, stb.

Munkája befejeztével a szokásosnál szaporábbra vette és egyenesen az apja elé állt.

– Megnősülök, édesapám.

– Mit csinálsz, te gyerek? Aztán kit veszel el? Na, mondd már meg: kit?

– Még nem döntöttem. Kérek egy hét gondolkodási időt.

Ettől kezdve egészen másképpen nézett a lányokra. Már nem csipkedte, simogatta őket, komolyra vette a válogatást.

Egy hét után ismét a szülei elé állt és bejelentette a nagy hírt: Ádám Lenkét nevezte meg szíve választottjának.

Lenke huszonkét éves volt, ami akkoriban az öreglányság határait súrolta. Szép volt ez a lány, szó se róla, talán az összes közül a legszebb a faluban. Magas, erős ropogós járású. Vastag szőke haját varkocsba fonta, ami leért egészen a derekáig. Szép fehér homloka alatt barátságos ívelt szemöldöke mindig érdeklődést és szelídséget tükrözött. Szabályos vonalú finom orra alatt olyan piros és duzzadt száj húzódott, mintha örökösen azt harapdálta volna a pirosság érdekben. Fogai fénylő gyöngyként ragyogtak a szájában.

Ő is ideszögezett, otthonülőlány volt, akárcsak a többi. Csak egyszer ment el néhány hétre a faluból állítólag egy szanatóriumba, mert annak előtte találtak egy foltot a bal tüdején.

Szépen haladtak Selymesék az esküvői előkészületekkel. El sem tudták volna képzelni, hogy ne adják meg a módját egyetlen utódjuk házasodásának.

Selymes őrmester a nap minden percében boldognak érezte magát. Sütött belőle a jókedv; viccelődött, leállt a falubeliekkel hosszabb beszélgetésekre, nyíltan beszélt a tervezett lagzi részleteiről.

Felettébb mámoros hangulatban tért be délután üt óra tájban az Észveszejtőbe. A kocsmáros megkopott kék kötényében tisztelete jeléül mélyen meghajolt a pult mögött, miközben két pohár sör csapolásával foglalatoskodott.  A helyiségben vágni lehetett a füstöt, a borgőztől pedig egyenesen elkábult az ember.  Különös figurák darvadoztak, vagy kártyáztak a kopott kocsmaasztalok fölött.

Javában világos volt még odakint, augusztus végét járta az idő. A kocsmaablak piszkos üvegén nemigen lehetett kilátni a rátapadt légypiszok, valamint a kővé keményedett büdös, elszíneződött függönyök miatt.

Selymes Pista őrmester ebben a zümmögő és fojtó félhomályban is kiismerte magát; egyenesen odaaraszolt és letelepedett Faragó Jani asztalához. Cimborája – mert már gyerekkoruk óta ismerték egymást – fél könyökkel az asztalt támasztotta, bal kezében pedig vörösborból készült nagyfröccsét melengette.

-Tele van a falu a nősüléseddel. Igaz, amit hallani lehet, hogy Ádám Lenkét veszed el?

– Na, aztán miért ne? Van ellene kifogásod? Bizonytalan arckifejezéssel fürkészte Jani arcát, mert hirtelen fészket vert benne a gyanakvás. Talán tud valami ez a Jani, amit ő nem.

– Nézd, barátom – kezdte az okot mindjárt a legelején. Tudod te egyáltalán ki ez az Ádám Lenke?  Úgy értem tisztában vagy ennek a lánynak a becsületességével?

– Selymes Pista megdermedt, mint a fenyőágra hullott januári hó. Arca, keze elkezdett zsibbadni, gyomra le-felliftezett, füle csengett, szájában megkeseredett a nyál.

– Mit tudsz te, amit én nem? Mit tudsz, na, mondd már az istenit! Felállt az asztaltól, két tenyerére támaszkodott és olyan közel hajolt Faragó Jani orrához, mint ha le akart volna harapni. Farkasszemet néztek egymással, mint két harcba igyekvő vaddisznó.

– Jani csak ennyit mondott: mit gondolsz, miért volt hetekig „szanatóriumban” az a lány? Na, mit gondolsz?! … Még nevet se adtak annak a gyereknek…

– Selymes Pista lökött egyet az asztalon, miáltal a poharak, hamutartók olyan csörömpöléssel zúzódtak cserepekké, mintha a mennykő vágott volna közéjük.

– A kurva életbe, de nagy barom vagyok! – azzal fejét fogva szitkozódva kiviharzott a kricsmiből.

Ment, vitte a lába cikk-cakkban, mint a részeget; feje zúgott, még a lába elé sem nézett, vitte a düh és a keserűség két utcán át egyenesen Ádám Lenke szüleinek házához.

– Ezt a szégyent, ezt a rohadt szégyent… mondogatta.

Odaért a házhoz, két kezével akkorát rántott a vaskapun, hogy az olyan tágra nyílt, hogy egy autó is befért volna rajta. Lenke szaladt ki a kapuzajra, tárt karokkal röpült Selymes Pista felé, aki csak

ennyit tudott fájdalmában kinyögni: „Ne, ne! Ne gyere közelebb! Azzal meghúzta a fegyver ravaszát aztán önkéntelenül széttett lábakkal, üveges tekintettel csak bámulta a földre bukott lányt, ahogy maga alá húzza a lábait, összefont haja félig betakarja holtsápadt arcát és a homlokából lassan csordogáló a vér belevész az udvar porába.

Eve Cheerful
Eve Cheerful