Ül a vonaton.
Nyáron rászokott. Jobban tetszik neki, mint a sok átszállás, metró, metrópótló, és még egyéb. A vonat, ha nem késik, s ha nincs 38 fok meleg, nagyon kényelmes, tágas, levegős.De nem tudna mindennap vonatozni, ahogy az ingázók.
A vonaton mégis inkább jelen van, mint a BKV-n. Nézi, hogyan ülnek, állnak, közlekednek azok az emberek, akik mindennap kénytelenek erre.
Ez egy tanulmány, ott lenni, valahol, valami között, valahonnan el és valahova oda. Ez jó.
Amióta ingyen utazik, számtalanszor elhatározta, hogy vonatozni fog. Mégsem megy csak úgy ide vagy oda, mindig korlátozott céllal utazik vonattal.
Nyugati-Köki, Köki-Nyugati, Nyugati-Vác, Vác-Nyugati.
Ül a vonaton.
Itt nem kétpercenként szállnak le az emberek, mint a metrón, itt egy emberrel legalább tíz percig kapcsolódik, mert szemben ül vele, vagy mögötte, vagy srégen, vagy áll közelében a peronon, az ülőhelyek közötti folyosón, míg aztán leszállnak, és új utasok szállnak fel.
A vonaton való közlekedés speciális jelenlét.
Épp tegnap küldött a Google egy kimutatást, hogy az elmúlt évben merrefelé járt vonattal, a már említett rövid szakaszokon kívül.
Amikor a vonaton ül, ő nem az a kifelé bámuló fajta, aki az elrohanó tájak láttán felsóhajt, hogy jaj, de hát igen, na, ez aztán, hú, meg há, nem. Ő akkor a vonaton van, azon a sínen haladó dobozban, ott van, jelen van.
Férje nagynénje általi mondás „az itt van, ami itt van…” rég szlogenné vált a családban, jóval azelőtt, hogy egész „iparág” épült ki – alvás, és egyéb terápiák, meditációk, amelyek mind zászlójukra tűzték a jelenlét elméletét.
Így történhetett, hogy az általuk, nem ritkán fuldokló kacagással kísért „itt van, ami itt van” hivatalosan is irányzattá vált.
Viszont, se a nagynéni, se a férje nem kérhetik már ki maguknak, mind elköltöztek egy másik dimenzióba, bár előbb megfogalmazták a jelenlét legfontosabb alaptételét, amelyet ők általában boros vagy pálinkás poharak emelgetésekor éreztek meg igazán.
Ül a vonaton. Teste belesüpped a kényelmes, néha már európai-szintű ülésbe, és figyel.
Témákat gyűjt, mosolyog, hallgatja, amint épp egy kilenc év körüli fiúcska faggatja az anyját, miért nem keres ugyanannyi pénzt egy kórházban dolgozó orvos, mint az, aki magánklinikán dolgozik.
Felrémlenek előtte régebbi utazások, amikor majdnem megbüntették, „csak elugrott” Székesfehérvárra, és visszafelé az első vonatra felszállva, derült ki, hogy az bizony pótjegyköteles. A kalauz kegyes és kedves volt, mert végül kisebb összegben kiegyezett vele, látván, hogy nem tipikus lógóssal van dolga. A történet annyira meghatotta, hogy előkapta jegyzetfüzetét, és ott helyben egy novellát kanyarított erről kedvenc töltőtollával.
Más volt az a vonatozás, amelyet végig sírva tett meg, amikor az ég csatornáiból is könnyek hullottak, szakadó eső formájában. Egyik üzleti partnere olyan mélyen alázta meg, hogy véletlenül ellenkező irányban szállt fel, és Pest helyett Szobon kötött ki. Itt is a kalauz mentette meg a sírástól kipirosodott, végtelenül elkeseredett arcát látva a helyzetet, mert visszafelé nem kellett Szob és Vác között újabb jegyet vennie.
Ül a vonaton.
Régi vonatozások jutnak eszébe. Amikor Debrecenbe járt főiskolára. Az a bizonyos szilveszter, amikor lekésték azt a vonatot, amelyre helyjegyük volt, s amivel vissza kellett volna érniük aznap, mert másnap vizsgája lett volna.
Ül a vonaton.
Figyeli az embereket, figyeli önmagát, ahogy teste fonákját átveszi az ülés. Külföldi utakra vágyik, más országokba. Szeretne vonaton ülni Bécsben, Münchenben, Párizsban, Lisszabonban, Edinburghban, Londonban.
Aztán feláll. Lassan megérkeznek. Bal kezénél ott a gomb, amellyel az ajtó nyitható. Már látja a peront, és az ott állókat, akik utazni vágynak, vonaton lenni, ott lenni, és közben haladni. A vonat fékez, majd megáll. Ő, pedig megnyomja a zöld gombot, hogy kinyíljon az ajtó.
