Janik Johanna és Kárász Zsolt egyáltalán nem volt megrendülve a bírói ítélet után. Azt azért nem lehetne állítani, hogy barátokként jöttek ki, pedig látszólag úgy mentek el a tárgyalásra. Rezzenéstelen arccal hallgatták, amint a bírónő minden érzelemtől mentesen kimondta a válást. Nem is tehetett mást. Hogy is nézett volna ki, ha egyik vagy másik felet elkezdi sajnálni. Főleg azok után, ahogy a tárgyalás zajlott. Nem kértek békéltetést, eltekintettek a hivatalos cirkusztól. Egyet szerettek volna: elválni örökre és visszavonhatatlanul. Gyermekük nem született – még csak az hiányzott volna! – ezért a lehető legegyszerűbb eljárásra számítottak. Így is történt. Majdnem…
Tizennyolc éves házasságuk maga volt a folyamatosan fortyogó pokol.
– Miért is házasodtunk össze? – tette fel a kérdést Zsolt és várakozón nézett Johára.
– Miért, miért? – forgatta szemét az asszony, miközben maga is azt gondolta: tényleg: miért is?
Számtalan udvarlója volt, még a kozmetikából is. Férfi vendégei szigorúan csak a csütörtöki napokon számíthattak Joha kényeztetésére.
– Talán azért, mert folyton a nyomomban voltál. Vártál a kozmetika előtt, ott toporogtál az orvosi rendelőben, miközben kihúzták a fogamat és egyáltalán: ott voltál mindenütt, ahol én jelen voltam. Ezt egy nő egyszer csak megunja. Velem is ez történt.
– Ha visszaemlékszel, már másnap reggel felajánlottam a válást, aztán itt van: tizennyolc év lett belőle.
Azt már elfelejtette hozzátenni, mekkora segítséget jelentett neki, mikor a koccanásos balesete során besokkolt és nem tudta elmondani a részleteket a helyszínelésnél. Zsolt elkerekedett szemekkel bámulta Johát, miközben arra gondolt: hogy lehet, hogy ezek az érzések tizennyolc évig ott lapultak Joha lelkében. Ez lehetetlen – gondolta – de nem szólt egy szót sem.
– Na, mindegy, vessünk fátylat a múltra, legyen vége minél hamarabb és menjen mindenki a maga útjára.
Joha úgy tervezte másnap addig fog aludni, ameddig csak bír. Kicsoszogott /megteheti, hogy nem lépdel úgy, mint egy manöken/ a konyhába, meleg tejet öntött egy bögrébe és belecsurgatta az aranyló mézet.
Holnap olyan nap kezdődik, amilyen még soha! Ez a tudat fellelkesítette azzal, hogy megérintette a szabadság szele. Az az idő már elmúlt, amikor az elvált asszonyt csak úgy emlegették: „tudod, az az elvált nő a harmadikon.”Vége a kötöttségnek, a máshoz való folyamatos alkalmazkodásnak. Kavargatta a tejet, miközben tekintete áthatolt a vékony függöny hófehér anyagán. Szeptember volt, még nem esteledett túl korán. A szelíd langy meleg körbefonta a mutatós kis házat, csak hajnal felé engedett egy kicsit. A letermett gyümölcsfákon nyoma sem volt a tikkasztó nyárnak. Délcegen várták az ősz beköszöntét. Miri, a cica nyújtózkodott az egyik virágágyás közepén. Fejét felemelte, lábait mereven kinyújtotta és élvezte az estefelét. A házat, ami csak az övé volt fodrász szüleitől örökölte. Zsoltnak ez is rosszul esett, hiszen ő semmit sem hozott a házasságba saját magán kívül. Pontosabban egy kis táskaírógépet és vagy három tucat hanglemezt. Beházasodott a puszta fenekével. Mindig is vendégnek érezte magát, bár ami igaz, igaz: nem mindig viselkedett vendég módjára.
Joha még kicsit nosztalgiázott, ölelgette a meleg bögrét, lábait keresztbe vetette. Margaréta mintás finom pongyoláját hagyta szétterülni a mellén és a combjain. Néhány percig hallgatta a síri csendet. Ajtónyitást vélt hallani, aztán kiderült, hogy még szellő se moccant. A magány keltette képzelgésről volt szó, a nyomasztó egyedüllét első, félreérthetetlen jeléről.
– Ezután meg kell szoknia – gondolta, hiszen maga választotta ezt a sorsot.
Riadtan ébredt. Az ágya melletti polcon lévő elektromos órára pillantva elképedt: tíz óra múlt néhány perccel. Ennyit aludtam volna? – túrt bele erős szőke hajába. Hogy mégsem lehetett egészen nyugodt éjszakája, felidézte szokatlan álmát.
– Képzeld – kezdte az álom részletezését gondolatban Annának – valamiért egy másik fodrásznál voltam álmomban az éjszaka, aki éktelen módon összenyirábolta a hajamat. Úgy járt a keze, mint a motolla. Mikor megláttam a végeredményt, a cafatokban lógó tincseket, kitört belőlem a zokogás. De nemcsak engem rendített meg a látvány, hanem a fodrászt is. A fejem felett elkezdte ontani a könnyeit. Folyt le a fülem mellett, az arcomon, a vállaimon. Végül egy könnytócsában tapicskoltam egy széken feszengve. Mintha bepisiltem volna.
Hoppá! Kapott észbe még az ágyon heverészve. Karnyújtásnyira volt a mobilja.
– Szia Anna! – nem zavarlak?
– Dehogy, hiszen megbeszéltük, hogy amint túl vagy rajta, mindent elmesélsz.
– Oké, akkor vágjunk bele!
– Sima ügynek ígérkezett, de az ördög ugyebár a részletekben rejlik – mondta sejtelmesen Joha.
– Hallgatlak. Baromira kíváncsi vagyok, milyen meglepetést tudtatok még okozni egymásnak – csicseregte barátnője a vonal másik végén.
Azzal kissé eltartotta fülétől a készüléket, miközben egy gyűrűvel babrált. Jól ismerte a házaspárt, anno ő volt Joha tanúja az esküvőn.
– Milyen szép pár voltak – sóhajtott. Joha egy csodaszép halványzöld csipkeruhában – ami akkoriban nagy merészségnek számított – tarkóján sűrű hajából font konttyal, láztól égő tekintettel megszeppenve, alig haladva lépdelt Zsolt oldalán. Zsolt sötétzöld fényes öltönyben, fekete erős haját laza hullámokba rendezve egyenesen, büszkén tartotta karját Johának. Valódi alompárnak látszottak. A násznép csak ámult a gyönyörű jegyespáron.
– Zsolt teljesen bevadult – kezdte Joha. Éppen ott, éppen akkor egy hivatalos aktus során. Kezével leírt egy nagy kört maga körül szemléltetvén saját maga előtt, mekkora tahó volt tegnap az amúgy már kivedlett talpig úriember, a választékos modorú és stílusos mérnök. – Semmi szükség nem volt rá, hogy kivetkőzzön magából. Előtte minden letisztáztunk. Mint aki meghibbant, egyszer csak elkezdett Tetűnek titulálni. Nem hittem a fülemnek csak néztem és azon tűnődtem: ki ez az ember. Aztán – mint egy villámcsapás – ösztönösen feltámadt bennem a düh és ezek után már az én számból sem jött ki a normális neve; csak ennyi: Ló!
– Lóóóóóóóóóóóóóó?! – a vonal másik végén Anna akkora szemeket meresztett, mint egy lencsibaba. – Ez meg hogyan jutott eszedbe? Sose hitte volna, hogy Joha ilyesmire vetemedik éppen egy hatósági eljárás során. Vészhelyzetben az ember elveti a sulykot, na de ennyire?!
Kénytelen volt beismerni, hogy barátnőjét mégsem ismeri eléggé. Azazhogy ismeri, vagyis mégsem. Összezavarodott. Némán, lélegzetvisszafojtva hallgatta Joha előadását.
– A bírónő többször is rendre utasított bennünket, de mi elengedtük a fülünk mellett. Zuhogott és fröcsögött a „Tetű” és a „Ló”. Visszhangzott a tárgyalóterem:” ló, tetű, ló, tetű…” Az indulatokat már nem sikerült féken tartani. Úgy jöttünk ki a tárgyaló teremből, mint két megtépázott, csatát vesztett gyaloghuszár. Undorral néztünk egymásra. De legalább vége lett. Egyszer s mindenkorra.
– Jaj, Anna! Sose hajtsd igába a fejed, mert könnyen így járhatsz. És tudod mit??? – tartott egy kis hatásszünetet – Azért amit akartam, elértem. Többet erről most nem mondhatok. Este gyere át hozzám egy kis dumcsira; le fog esni az állad. Azzal röviden elköszönt Annától és kinyomta a megszakító gombot.
Már bánta, hogy elkottyantotta magát és felcsigázta Anna kíváncsiságát. Akkora titkot melengetett a szívében, amiről nem kellett volna említést tennie. Egyelőre legalábbis nem. A csodát maga is alig hitte el, annyira egyszerűnek, ugyanakkor valószerűtlennek tűnt. Még egyszer kézbe vette a telefont és benyomkodta Anna számát. Inkább elmondja most, aztán este majd kivesézik. Félt szembesülni barátnője arcával és nyilvánvaló megdöbbenésével élő egyenesben a hír hallatán.
– Terhes vagyok, Anna – súgta olyan halkan, hogy még a szobában a bútorok se hallják meg.
A bomba szilánkosra robbantotta Anna szívét és akkora krátert hagyott, mint a Vezúv.
– Micsoda?! Ugye ez egy rossz vicc?! Ezt nem teheted magaddal, de nem teheted meg Zsolttal sem. Vetesd el, amennyiben még lehet!
– Azt már nem – csattant fel Joha. Igaz, hogy sose akartam gyereket, de aztán másképp döntöttem, mikor megtudtam, hogy Zsolt Erikája terhes.
– Neki lehet?! Miért? Mennyivel több ő nálam?!…
– Nézd Anna – folytatta. Mindenem megvan; házam, üzletem, egészségem, pénzem. Miért kárhoztatnám magamat az örök gyermektelenségre?! Rohadtul önző vagyok, tudom és brutálisan bosszúálló, de ez többről szól. Elegem van a férfiakból, elegem van a számító hímek süketeléséből; nekem egy gyerek kell, aki csak az enyém, aki – remélem – az én génjeimet örökli, és akit az apja soha nem fog látni. SOHA, érted Anna? Mert nem érdemli meg.
– Zsolt tényleg nem tud semmit a dologról? – próbálkozott elvenni az élét a történetnek. Választ sem várva további kérdésekkel állt elő. – És ezt hogyan sikerült keresztül vinned, hiszen akkor már Zsolt Erikával élt. – Mindenféle butaság járt az agyában. Titkos mesterséges megtermékenyítés, spermarablás, hogy csak a legkézenfekvőbbeket vegye számításba. Most már tudta, hogy ez az övön aluli ütés nem Zsolt beleegyezésével történt. Ó, a bosszú, netán a vágy egy soha meg nem tapasztalt érzés után… A feltételezések villámként sültek ki gondolatokkal és kétségekkel megrohamozott agyában.
– Emlékszel, mikor Erika Bécsben volt kiküldetésben egy hétig? Komótosan visszaszámolt bebizonyítván, hogy neki éppen ekkor volt a legalkalmasabb. Mármint hormonális okokból. A mindig kifogástalan eleganciájú Zsolt nem tudta nélkülözni a vasalt inget, az éppen esedékes pedikűrt. Felhívott, hogy átjöhet-e egy kis csevejre. És átjött… Sejted, hol végeztük… Szóval megtörtént, aminek meg kellett történnie. Azonnal éreztem – mert egy nő tudat alatt is megérzi -, hogy történt valami rendkívüli. Valami, ami eddig még soha. Csak ültem az ágyban és észrevétlenül elkezdtem simogatni a nem létező pocakomat. Ez „jó mulatság, férfi munka” volt, villant át az agyamon. Három hét múlva kész tényekkel állítottam be a nőgyógyászomhoz. Akár meg sem kellett volna magamat vizsgáltatnom, annyira biztos voltam az eredményben.
Zsolt legalább olyan viharverten és elgyötörve ért haza Erikához, mint Joha.
– Kibírható volt? – tudakolta Erika szelíden és tekintetét le sem vette Zsoltról.
– Hát persze! Semmi különös, semmi érzelgősség, semmi trauma. Tiszteletben tartottuk egymás akaratát. A bírónő is korrekt volt, nem turkált a közös életünkben. A gyermektelenség kifejezetten olajozottá tette a válásunkat.
Erika mellkasára, gömbölyödő pocakja fölé fúrta a fejét, átölelte.
– Egy pohár pezsgővel megünnepelhetnénk ezt az egyáltalán nem könnyű napot.
– Nem bánom – egyezett bele Erika, és egy húzásra felhajtotta a buboréktól sercegő italt. Mintha elfelejtette volna a nagy örömben, hogy neki már nem tanácsos pezsgőznie az ötödik hónapban.
