– Húzódjék már arrébb, kérem, egészen rám fekszik, nem látja?- méltatlankodott kényeskedve egy nő. Undorodva húzódott arrébb, még a szoknyáját és maga elé húzta, nehogy hozzáérjen a szomszédjához.
– Jól van már, megyek is arrébb, hogy maga milyen kis finnyás kisasszonyka! – válaszolt zsörtölődve egy nagy, morcos mackó. Lecsöpögő orrát a kabátujjába törölte. A legközelebbi szabad helyen lezökkent.
– Mit akar tőlem, maga rosszarcú zsivány, hagyjon békén. Nincs nálam pénz! – sikoltott fel most egy éltesebb, de azért egészen jól öltözött idősebb nő.
– Nahát, még hogy én? Nem szégyelli magát, maga se ezüstkanállal jött a világra! Maga….maga szipirtyó! – böffent ki egy szikár, fekete középkorú férfiból. Az arca barázdált volt, és fekete az állandóan tűző naptól.
– Még egyszer rálép a lábamra, úgy leütöm, mint egy taxiórát! Nem tud arrébb menni, mindenképpen itt kell sertepertélnie előttem? – hőzöngött egy nagy melák , vörösarcú férfi.
– Bocsásson meg kérem, – húzta össze magát egy kislánynak kinéző fiatal nő. Remegett a szája széle, ahogy visszahőkölt a feldühödött férfitól. – Nem volt szándékomban önre taposni, véletlen volt. Igazából alig férek el itt ön előtt, látja, hányan vagyunk már, egyre kevesebb itt a hely.
– Igen, annyira szomorú ez, hogy ezen a kis helyen egyre többen vagyunk, és egyre kevesebb a tér egy emberre. – sóhajtott egy középkorú, görnyedt hátú férfi. Még egy könnycsepp is legördült a szeme sarkából.
– Én igazán annyira sajnálom, hogy tülekednünk kell. – csatlakozott hozzá alulról egy elhaló hang.
Aztán valami történt. A tömegből egyre többen és többen csatlakoztak be a lázadásba. Volt, aki panaszkodott, más siránkozott, egyesek hangosan nyögtek, míg mások pánikba esve elkezdtek sikoltozni, ahogy a nyomás lent egyre jobban nőtt. Mindenki mozgásba kezdett, próbáltak felfelé tülekedni. Egyre nagyobb lett a hangzavar. A beszédfoszlányok valami egységes sistergéssé váltak.
A meleg is egyre nagyobb lett. Már nem lehetett megkülönböztetni az egyes alakokat, sem a hangokat. Minden valami fortyogó, puffogó masszává vált.
Időtlen időkig tartott ez a kaotikus változás, míg el nem simult minden.
Nyugalom borult a boltozatra.
Aztán egy vékonyka hangocska vált ki a masszából.
– Hé! Van itt valaki? – visszhangzott bátortalanul egy darabig a boltozat. Aztán elhalt a hang.
Egy darabig semmi nem hallatszott. Síri csönd honolt bent.
Majd váratlanul egy másik vékony hang emelkedett el a talajtól.
– De jó, hogy más is van itt! Úgy örülök, hogy nem vagyok egyedül! – az öröm egyértelműen kihallatszott a hangból.
– Én is úgy szeretnélek megtalálni. Merre vagy? – harsant fel kicsit erősebben az előző hang.
– Itt, itt, a szemétdomb tetején! – integetett a másik vékonyka karjaival.
—-
A kórházi ágyon a nőnek fogalma sem volt arról, hogy az idegösszeomlása után micsoda tisztulás zajlott a fejében a gondolatai között. Nem is tudhatta, hiszen a rengeteg nyugtatótól békésen aludt.
De az újrakezdés csírái kihajtottak a fejében a régi gondolatai komposztján.
