– Mehetünk, asszonyom? Hátratett kézzel a jobb válla felett cigánykodva odabújt a nő arcához és forró leheletével beterítette a frissen sminkelt asszony egész orcáját.
– Csak egy pillanat – mondta amaz – és széttárt tenyereivel egy kicsit megzabolázta a kiálló hajtincseket, vállait leengedte, vágott egy enyhe fintort a tükör előtt jelezve, hogy készen áll az indulásra.
K. Lajos és felesége – pontosabban nem a felesége, hanem az élettársa – kart karba öltve szorosan egymás oldalába olvadva, tüntetően a nap minden délutánján megmutatták magukat a kisvárosban. Ha esett, ha fújt lekocogtak a Fő tér legközpontibb egyemeletes házának öt lépcsőfokán és máris a zebrán feszítettek.
A férfi szürke alpaka öltönyben, az asszony többnyire valamilyen seszínű kosztümben, kissé vastag lábaival jobbra-balra pillogva éreztette a bámészkodókkal, hogy neki tényleg a férje az éke. Lakásuk az ötfokú lépcső felett, közvetlenül a Hentesbolt melletti Cipőbolt tetején, az első emeleten vidáman lógicáló színes muskátlikkal hirdetette a szemenszedett boldogságot.
Lajos úr erősen kopaszodó, zsírosságra hajlamos csillogó fejével, hatalmas, kocsonyás lében úszó kék szemeivel, nagy húsos orrával, elképesztően duzzadt és nyirkos szájával demonstrálta, hogy Icuka, a Cipőbolt eladója és egyben vezetője az övé, csakis az övé. És, hogy ehhez a nőhöz ő kiváltképpen illik, joga van hozzá, mert érdemeket szerzett nála. Hogy milyeneket, azt csak sejtetni lehetett. Ennek az embernek minden az arcára volt írva, minthogy mindene nagyobb, csillogóbb, húsosabb, nedvesebb volt, mint egy átlag férfiúé. Nem volt nehéz elképzelni mekkora tál ételekkel birkózik az asztalnál, hány csillogó talpas pohárral dönt magába, vagy éppenséggel hatalmas testével miket művelhet az ágyban a nagy test nagy élvezet hevében.
Talán nem is járt még Lajos úr egyedül ezen az útvonalon kivéve azt az esetet, amikor a zebra túlsó oldalán megállította az éppen munkából hazafelé igyekvő, nemrég elvált és szolidan egyedül élő Papp Ágnest.
– Kezeit csókolom Ágneska – nézett vizenyős ide-oda cikázó szemeivel az asszony arcába.
Ágnes – mintha csak egy pók csípte volna meg – összehúzta magán könnyű tavaszi kabátkáját, mert érezte ő azzal a bizonyos hatodik érzékével, hogy komoly oka lehet a K. Lajostól érkező megszólításnak. Kissé lehajtott fejjel, de azért némi érdeklődést mutatva várta a közlendőt.
– Hát, Drága Ágika – adta elő keservtől izzó mondókáját – nagy bajban vagyok. Olyasmi történt velem, ami – szóval hogy is mondjam – nem mindennapi szégyen az ember életében.
– ???
– Képzelje csak Ágika, az Icuka lánya a Szofi – hiszen ismeri – az szép, hosszú fonatú sudár, tizennyolc éves lány ajánlatot tett nekem. Nekem, a nevelő apjának. Hát mit tehet ilyenkor egy mostoha apa? Kérdése megállt a levegőben, mint a röptében megfagyott madár.
– Tehetek valamit Önért? /ha igen, ugyan mit, villant át Ágnes agyában; mi közöm nekem ehhez/
– De még mennyire és egy életre lekötelezne. Úgy tudom magácska Ágneska egyedül él egy szép háromszobás lakásban. Vegyen oda engem albérlőnek! Na, nem hosszú időre, mindössze két-három hónapról lenne szó. Alig vagyok itthon, a munkám többnyire vidékre szólít; nem sok vizet zavarnék.
– Nem is tudom mit mondhatnék, annyira váratlanul ért – és táskájában megmarkolta a kulcscsomóját. Talán térjünk vissza rá egy hét múlva.
– Egy hét múlva?! Tátotta el a száját, mint egy levegőért kapkodó ponty. Képtelen vagyok egy fedél alatt élni azzal a magakellető lánnyal. Ott ugrál előttem egy szál kombinéban nyalókával a szájában és táncol akár egy Seherezádé. A hosszú combjai között huzigál egy selyemsálat, a nyaka köré, majd a vállára tekeri és forog mint egy begerjedt búgócsiga… Miért kell nekem ezt tűrnöm?
Ágnes szép sima homlokát ráncolva mélyen elgondolkodott. A lehetséges következményeket latolgatta. Bérleti díjról nem esett szó, de ez volt az utolsó, amiben alkudozott volna. Remélte, hogy nem kell feladnia függetlenségét, ha oda is veszi egy időre. Úgy tervezte, ha mégis befogadja, szigorú házirendet ír elő az albérlőjének. Lezár mindent; ajtókat, szekrényeket, asztalfiókokat, na és persze az előszobában lévő telefonra is tesz egy cuki kis lakatot. Itt aztán nem lesz telefonálgatás! De nem ám!
– Megjöttem drága Ágika, búgta az ajtóban és Herkules termetével teljes egészében betöltötte a kinyílt ajtót. Akkora pakkot tartott maga előtt, hogy a feje egyáltalán nem látszott ki csak az óriási kézfejei, amivel a hozományát szorongatta.
– A kocsit, egy régi ütött-kopott fekete Mercédeszt – a ház előtt hagytam. Remélem nem kapirgálják össze a kölykök. A házban nem is volt senkinek gépkocsija, így nem lehetett tudni, hogyan fogadják az agg Mercit. Minden esetre Ágnesnek erre már nem terjedt ki – nem is terjedhetett ki – a felelőssége.
Lajos úr a legkisebb szobát kapta, ami voltaképpen egy félszoba volt ablakkal, ajtóval, s ami a konyhából nyílott. A másik végét a háziasszony lezárta, mivel az saját szobájába vezetett volna. Úgy vette birtokba, mint egy golfpályát; azonnal telepakolta a másik ágyat is, megvizsgálta a fényforrást, benézett az ágyak alá, kitárta az ablakot és szusszant egyet, majd lehuppant az egyik fekhelyre.
A következő napokban rohamosan kezdte magát otthon érezni, hála kivételes alkalmazkodó- képességének.
– Mi ez az irdatlan csinn – bumm cirkusz?! Miközben Ágnes a zárban kotorászott, eszébe jutott, mit szólnak majd a szomszédok a rettenetes zaj hallatán. Belépett és majd hanyatt vágta magát. Üvöltött a rádió és az albérlő egy szál fecskében, fején színes tollakkal, lábujjhegyen táncolt a hosszú előszobában.
– Kérem – szikrázott a szeme – ezt azonnal fejezze be! Mit képzel maga?! Nem szeretném még egyszer hiányos öltözetben látni! Világos?!
– Édes Ágneska, ne legyen már annyira szigorú, hisz’ csak boldog vagyok, hogy ilyen tündéri háziasszony közelében lehetek. Tényleg nem vette észre – hamiskázott egy kicsit -, hogy mennyire odavagyok magáért? Odavagyok magáért, a fekete hajáért… dúdolgatta.
– Szedje össze magát – mordult rá Ágnes –és viselkedjen vendéghez méltóan. Mert maga itt vendég, méghozzá az engedetlenebb fajtából.
Egy hétvégi reggel megcsörrent a telefon. Mire Ágnes kikocogott az előszobába, Lajos úr két kézzel markolta a telefont és gátlástalanul fecserészett.
– Miért tetszik ilyen korán zavarni az asszonykámat?!…
– Hogy-hogy kije vagyok?! És ön kije Ágneskának?! – tudakolta szemtelenül és jogtalanul.
Ágnes dühösen kicsavarta a kezéből a készüléket és finoman taszított egyet rajta jelezvén, hogy semmi köze a telefonhoz.
Ezzel az akciójával végleg kijátszotta magát az albérletéből és Ágnes kegyeiből. Saját magával megbeszélve úgy döntött, hogy hétfőn este már nem élvezheti a harmadik emeleti legényszobát, de még nem közölte vele a nyilvánvalóan letaglózó hírt. Hétfőre szabadságot vett ki, Lajos is elment a dolgára.
Kora délután volt, a szokásos fürdés ideje. Beült a forró vízzel teli kádba, alaposan felhabozta a vizet, fejét megtámasztotta a kád végén feltapasztott fejpárnába és csukott szemmel álmodozott az élet dolgairól.
Egyszer csak a zajos ajtónyitást követően K. Lajos albérlő végigvágtázott az előszobán, rácsapott a fürdőszoba kilincsére háta mögött egy hatalmas virágcsokrot dugdosva. Ágnest majd kitörte a frász; először megpróbált nyakig elmerülni a vízben, közben torka szakadtából üvöltött:
– Takarodjon ki innen, hülye perverz disznó! Tűnjön el, de azonnal! Ki van dobva!
– Ezt nem teheti velem Ágneska – hebegte – és elővette a háta mögül a csokrot. Levett a mosdó széléről egy vastag üvegpoharat aztán rájött, hogy a virág semmiképpen nem férne bele. Mint a leckét, úgy kezdte el a mondókáját:
– Drága édes Ágneska! Hát nem veszi észre, hogy mennyire imádom magát?
– Mindent megtennék, hogy csak picit is szeressen. A szája legörbült, még a könnyei is hullottak.
Ágnest közben az ájulás környékezte; az undortól és az erőszakosságtól egyszerre viszolygott. Csak ült a vízben, kezével eltakarta az arcát, mint amikor az ember az égő házát látja és várta, hogy vége legyen ennek az attaknak.
– Én, én… én tényleg mindenre képes lennék magáért, szipogott és felkapta a mosdó széléről az üvegpoharat. Belemerítette a langyos, habos vízbe és egy szuszra kiitta.
– Látja? – emelte fel diadalittasan üresen az ég felé – még erre is!
