Ahány ember, annyiféle szenvedély! Akinek nincs szenvedélye, nem is igazán él, csak ellavíroz a magára szabott, aranyozott korlátok között… Mi értelme kiméricskélve adagolni az érzelmeket; vigyázva, nehogy áthágjuk a józan ész szabályait, nehogy elragadjon a hév! Élni tudni kell: önfeledten, őszintén, ellazulva… átadni lényünket az érzésnek, eseménynek, alkotásnak. Flow. Gyerekkorból magunkkal hozva végig kísérheti és örömtelivé teheti egész életünket.
Anya rosszallón csóválta a fejét, valahányszor rajtakapott az “elbambuláson”. Én gyakran álmodoztam, amit ő haszontalan bambulásnak nevezett, és gyorsan elküldött valami dologra. Mert a tétlenség rossz vért szül! Gyűjtögető szenvedélyem se talált megértésre, zsebeim kincsei könyörtelenül szemétre ítéltettek. Keseregtem eleget, mert olyan csodás kavicsot, makkot, piros levelet hol találok még egyszer?
Anyám “nagy örömére” iskolás koromban szenvedélyesen gyűjtöttem és csereberéltem szalvétát, bélyeget, képeslapot, gyufacímkét, akármit… Anyám végül rám hagyta, mert kitűnő bizonyítványom addigra kissé elnézővé tette.
Már-már egyedül éreztem magam itt a messze idegenben, amikor a tanulótársammal olyan eredményesen habarodtunk egymásba, hogy hamarosan három kicsi foglalta le minden szabad vegyértékemet! Ekkor a kényszerűség rászorított a varrásra, mert a pici ruhácskák bizony drágának bizonyultak az erszényemhez. A gyerekek mellett se munkát, se anyasági segélyt nem kaptam, azt a keveset kellett beosztani amit a párom keresett. Örömmel vetettem bele magam a varrásba, megcsodálták az ügyes kis blúzokat, nadrágokat és a későbbi a Halloween maskarákat is. Gyakran festegettem, virágképeket állítottam össze, üdvözlőlapokat nyomtattam és karácsonyi csillagokat gyártottam a barátaimnak.
Később erősen igénybe vett a jól fizető gyári munka, de a hétvégi zenés, táncos bulik úgy kimosták belőlem a fáradtságot, hogy könnyedén bevállaltam a következő heti robotot.
Igaz kényszerűségből, de sikerült korán nyugdíjba vonulnom, és kihasználva az ölembe hullott szabadságot, egy hátizsákkal belevetettem magam a nagyvilág forgatagába. Ehhez társult a másik szenvedélyem, a fotózás. Azt sosem sikerült kideríteni, hogy melyik a fontosabb; azért utazom hogy fotózhassak, vagy azért fotózok, mert csodaszép helyen vagyok! Bárhol, akár itthon is, képes vagyok rengeteget fotózni, olyan helyeken is, ahol senki más nem lát semmi érdekeset csak én. Persze ennek az lett az eredménye, hogy a harminc, méretes, pótlapokkal ellátott album több ezer fotója mellé begyűlt több tízezer digitális fotó, ami néha teljesen eltemet.
Kellemes olykor belenézni a gyűjteménybe, és visszaemlékezni, merre jártam; a csodás helyekre, a szépséges virágokra, az új ízekre, az élményekre, a mulatságos kalandokra és a barátokra. Ilyenkor úgy járok, mint amikor a könyvespolc előtt addig töprengek, hogyan szuszakoljam be az új jövevényeket, hogy fél éjszakán át ott ragadok a padlón, belefelejtkezve valamelyik kedvencembe…
