Ült a felhő szélén. Lábát únottan lógatta. Páztázta a Földet. Nem értette, hogy miért kell megint segítenie valakinek.
Az emberek unalmasak. Újra és újra ugyanazokat a hibákat követik el. Úgy tűnik, megértették az angyali segítséget, aztán mégis sírás és önmarcangolás lesz a vége…
Nem volt kedve ehhez. Alig volt szabadságon, s most megint feladattal bízták meg. Miért? Miért ő? Más rápihenhet egy nehéz és hosszú küldetésre. Neki kicsi szünete van megint…most már harmadszor egymás után.
Igaz, most szabad a választása, bárki mellé odaállhat. Nem kapott pontos utasítást, csak annyit, hogy valakit válasszon!
Ilyen még nem volt senkinél. Talán ez az új jutalmazási forma?
Próbált még mérges lenni, nagyon mérges lenni…
Összeráncolta a homlokát is, görcsösen markolt a felhőszélbe, de az hófehéren és izgőmozgón bújt ki a az ujjai közül.
Egyre kevésbé ment a dühöngés. Érezte, hogy izgatja a feladat újdonsága. Választani valakit csak az érzéseink alapján? Szenvedéllyel rajonganinérte, mindent megtenni, hogy jó legyen az élet. Huhh! Ha ember lenne, ezt szerelemnek hívná. Ki is próbálná egyszer, de ezt aztán már tényleg kizárja a szabályzat. Pedig sok angyaltársa csinálja. Az emberek meg ilyenkor mondják, hogy plátói a szerelmük.+
Gondolataiba ekkor hirtelen egy középkorú férfi élete kezdett befurakodni. Még nem látta őt, de érezte szenvedélyességét, határozott életvezetését, szerelmét, bánatait, csalódásait.
Már megint egy kielégítetlen vágykergető?
Még a válasz megtalálása előtt meg is pillantotta a férfit, aki egy félhomályos teremben ült egy kerek asztalnál többedmagával. Mozdulatlanul figyelte a zenészt. Már háromszor hallotta a nőt korábbi estéken. Érezte, hogy megint ugyanaz a két dal következik majd. Magas torokból szorított hang, súrolva a vinnyogóan visító kategóriát. Zömök, puha, nagy test, és hihetetlenül göndör hajkorona.
Kicsit nagyobb, kicsit hosszabb, kicsit rendezetlenebb, de változatlanul Rá emlékeztető…
Kortyolt a férfi a söréből, óvatosan visszatette az üvegasztalra, majd átengedte magát a zenének, az ismeretlen ismerős zenésznek, becsukta a szemét az amúgy is félhomályban, s vágyakozva ugrott fejest a múltjába a zene szárnyán…
– Jaj, neee – érezte az angyal, ahogy a felhőről a Földi paradicsom felé ereszkedik. – Egy bár? Ó, és egy gitárosnő! Legalabb nem unalmas a hely – gondolta.
Látta magát a férfi, ahogy sétálnak a szerelmével a múltban, óvatosan beszélgetnek, majd megfogják egymás kezét, s mélyen belelátnak a másik lelkébe. Érezte a harmóniát, ami kettejük között mindig is áramlott…
– Akkor most miért is ül egyedül a társaságban? – rántotta vissza a jelenbe az énekesnő kissé mellé sikeredett dallamzárása.
Kinézett a pulpituson álló gitárosnőre a gondolataiból. Elmosolyodott attól, amit látott, majd kérdőn mondta ki maga elé:
– Hasonlít ez a nő gitárral a kezében a múltamból bárkire is?
Na, ja. Tudta a választ. Persze, hogy igen. Le akar zárni már régóta valamit, s minden jelet félreértelmez csak hogy igaznak tűnjön.
Amikor először hallgatta ezt a gitárosnőt egy hónapja, megdöbbent az eltúlzott, de határozott hasonlóságokon.
Aztán másodszor már „régi barátként” nézett rá. Örült, s újraélte a maga régmúltját.
Most próbálta folytatni a visszaemlékezést, de valahogy valamin mindig elakadt a mozija.
Hallotta, ahogy a magas hangok tisztán hagyják el az énkesnő torkát. Eggyé vált az a gitárjával, de ő már másra figyelt.
Lefagyott a mosoly az arcáról hirtelen. A sörébe próbált kapaszkodni, ahogy a bemondó ismerős néven szólította a zenész mellé a társát.
– Te jó ég! Az nem lehet, hogy még a neve is egyezik!? – nevetett fel hangosan. Többen felé is fordultak, de ő meg sem látta a fura pillantásokat.
Cikázva ugráltak gondolatai a múltbéli emlékek és a jelen között.
Lassan derengeni kezdett neki, hogy mi is történik most vele.
Figyelte teljes odaadással a zenészeket, s érezte, ahogy a régi oly kedves emlék halványul. Hallgatta a zenét, s lelke egyre jobban szabaddá vált. Elengedi végre azt a régi szerelmet? Rádöbbentette ez az eltúlzott, karikatúra szerű hasonlóság, hogy jól döntött akkor? S, hogy mi lesz most?
Hagyta nyitva a kérdést, s kihörpintette a maradék sörét, majd kért még egyet – megsiratja ezt az újrakezdés…
… óóó, tévedtem, ez az élet és életprobléma sem izgalmas. Az emberek unalmasak, vágynak dolgokra, szerelmekre, vágyódnak szenvedélyesen, aztán meg nem élvezik, ha odaadjuk nekik, sőt el is dobják, hogy legyen miért sírniuk. Aztán vágyakoznak megint, szenvedélyesen küzdenek egy újabb valamiért, hogy minden előről kezdődjön. Fogadkoznak, angyali segítségért fohászkodnak, aztán nem veszik észre, hogy megkapták. Akkor mi minek dolgozunk?
Milyen lehet így élni? Fogalmam sincs. A feladatomat viszont nem tudom teljesíteni. Már semmit nem értek.
Lehet, hogy ki kellene próbálnom az emberlétet? Meg kellene élnem mindazt, amiben segítettem eddig több évszázadon keresztül? De hol lesz akkor a halhatatlanságom és a korlátlan szabadságom? És hogyan lesz a…
Te jó ég, Ember! Teljesen megzavartál! Egy angyal soha nem lehet emberré! Ez alapszabály!
És egy ember angyallá??
