Megrettenve osont hazafelé, az egyszál, kapucnis trikóban is megizzadt.
– Micsoda hálátlanság! – fortyogott! Egész élete munkáját erre a csürhére vesztegette? Demokráciát teremtett számukra, sőt lenyomta a torkukon (mert nem tudják mi a jó nekik) és mégsem hálásak?! Kezükbe adta a döntést, csak azt kérte cserébe, hogy okosan szavazzanak és focizzanak egy kicsivel jobban…
Az elnöki kocsit elküldte, életében most először átjárta egy furcsa, bénító félelem, hogy akár rátámadhat a tömeg. Azzal tisztában volt, hogy ennek a megvadult népnek már nincs veszteni valója. Talán mégsem volt jó húzás beiktatni azt az utolsó mondatot:
– Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, honfitársaim! Köszönöm, hogy megjelentek, sajnos kénytelen vagyok bizonytalan időre elhalasztani a mai szavazást. Rajtam kívül álló okok miatt (mint egy bőkezű, befolyásos, jelentős anyagi segítséget nyújtó, külföldre szakadt honfitársunk és szomszédos szövetségeseink lehetetelen követelései) a demokratikus vezetőség igyekezete és minden túlórában végzett, megfeszített munka ellenére sem sikerült befejezni a szabályok olyatén módosítását, ami a zavartalan, számomunkra kedvező kimenetelű szavazást elősegítené! Kérem további megértésüket, és bízom minden (főleg külhoni) honfitársam hazaszeretettől vezérelt józan döntésében a legközelebbi demokratikus választás napján!
Hazaérve alig maradt ereje ágyba rogyni. Rég elszokott a dombra mászástól…
Szerető családja semmit sem vett észre zaklatott állapotából, őket saját kis mindennapos ügyeik foglalták le… Állandó továbbképzés mókuskerekében vergődtek, mert az újonan ölükbe hullott üzemek vezetését, és vagyontárgyak kezelését jó ideje saját maguknak kellett intézni, mert ezek már régen túlnőtték a tökéletesen megbízható alattvalóik terhelőképességét.
Hiába vált a város fölé emelkedő, fényűző lakás kisebbfajta erődítménnyé a felújítás során, emberünknek egy perc nyugalma sem volt egész éjjel. A nép vészjósló moraját vélte hallani a közelgő vihar hangjaiban. Sokáig hánykolódott… járt az agya.
Hirtelen kivilágosodott felette a plafon, és egy csodaszép “Demokrácia!” feliratú szivárvány ívelt át a horizont fölött. Alatta vonult a nép síri csöndben, hosszú, tömött sorokban. Táblákat vittek ugyan, de a feliratok majdnem olvashatatlanná váltak… A tüntetés lassan, de biztosan gyászmenetté alakult.
Távolabb többfelé ágazott az út, és mindegyik felett hiányos, elmosódott feliratok:
Nyug… reform… 75 kortól saját alap…
Munkanél… közm… min… béremelés
Kilakolt… tavaszig elhalszt…
Egészs… várakoz… közb… elhúnyt
Temet… saját kezűleg
Oktat… engedelm… díjazva “brick in the wall” rendszer
TV csat… újság megszűn…
Védd a hont! Kaszával, kapával…
Beván…lás módjával, kivándor… tömegesen!
A reggeli napfény sem hozott enyhülést. Itt a végső pillanat… menekülni kell… Hosszas telefonálgatás (hova tűntek a barátok, a hű csatlósok?) eredménye egy-egy sötét limo, külön mindegyik családtag részére! Sietős pakolás, csak ami egy nem feltűnő táskába befér… a családi értékek legjavát kénytelenek hátrahagyni… A gyászos kocsisor sietősen, de feltűnés nélkül vonult végig fél országon keresztül. Szerencsére a vidéki nép ügyet sem vetett rájuk. A demokrácia adta közmunkán robotoltak, egy falat kenyérért gazolták az árkokat.
Fellélegzés a határon túl… ez pompásan sikerült!
Döbbenetes, hogy mik vannak! Minden külföldi folyószámlájuk lenullázva!
Számítógépes hackerek áldozatai lettek?
Fejetlenség, kapkodás, egymásra gyanakvás őrjítő kavalkádja…
Megélhetés után kell nézni: segély vagy emberhez méltánytalan alkalmi munka?
Csak hosszas sorbanállás után jutott a pulthoz, egy rezignált hivatalnok elé.
– Családi neve? Névrokona annak a hírhedt…? – nézett fel undorral a rossz külsejű, kialvatlan, ápolatlan kérelmezőre.
