– Na, öreg, itt a kezem, nem disznóláb, csapjon már bele! örüljön, hogy nem kell még egy éhes szájat etetni!- szólt a sebhelyes férfi, és nagyot röhögött, miközben apám körül a másik három cimborája egyre szorosabbra zárta a kört.
Apám, mint a csapdában vergődő állat hol jobbra, hol balra néz, nem tudta, hogy az ajtó résén keresztül mindent látok, és arra készülök, hogy elmeneküljek szerelmemmel, akármi lesz is a megállapodás.
– Na öreg, gondolj arra, hogy így legalább pénzt is kapsz érte, mert uram úgyis elveszi, amit a sajátjának tart, ha nem adod önként, úgysem menekül a leányod! – és miközben az asztalra hajítja a három ezüst tallért, hátba vágja apámat, nagyot sercint a padlóra, a másik három gúnyos hahotája kíséretében.
Anyám rémülettől reszketve áll a pislákoló tűzhely mellett és próbálja testvéreimet visszatartani, nehogy nekiugorjanak a csatlósoknak.
Nehéz volt testvéreimet visszatartani, mindannyian nagyon szeretjük egymást, Ubul öcsém, akit anyám nem fogott elég erősen, úgy, ahogy a másik ötöt, odarohant és a katona bokájába rúgott, erre a katona akkora fülest kevert le neki, hogy nekivágódott a falnak. Anyám a szűkölve síró Ubult most a karjában tartja, és testvéreim rémülten bújnak a szoknyája menedékébe, nem tudják, hogy szökni próbálok, féltenek.
Az ablakon keresztül kiugrom a házból és rohanok az erdő felé a megbeszélt helyre, a szél még utánam hozza a csótányarcú hangját:
– Na, elő a szűzikét, akiért az uram a három ezüst tallért küldte!
Futok, ahogy az erőmből telik, a jól ismert ösvényeken, csapásokon át. Rohanok, azzal a reménnyel, hogy kedvesemmel elmenekülhetünk. Lábam alig bírja már, és az izgalomból alig kapok levegőt.
Amikor kilépek az erdő fáinak takarásából, a röhögő csótányarcúval találom magam szemközt:
– Mi van, szűzike, hova, hova?
– Hagyjon békén! – próbálok a vasmarok szorításából szabadulni, és szememmel kedvesem jól ismert kedves arcát keresem.
– Csak nem ezt a helyre legény keresed? – kérdezi a csótányarcú, és egy nagy fa takarásából előbukkan kedvesem, mögötte a három csatlós. Látszik rajta, hogy alaposan megdolgozták, amíg én az erdőben, kerülőutakon, futottam felé. Kezei hátracsavarva, arcán pofonok nyomai.
– Mit akartok? – kérdezem, reszketve, mint aki semmiről sem tud
– Játszik velünk a szűzike! – röfög a csótányarcú,- és lekever nekem is egy nagy pofont.
– Játszadozunk, játszadozunk, az apja meg benyelte a pénzt! Hogyan gondolod, mit képzelsz te, senki lánya, magadról? – és a másik oldalról is hatalmas pofont kever le nekem.
Kedvesem szeméből ömlenek a könnyek, reszketek, mint a nyárfalevél.
– No, szűzike, mit gondolsz, engedjük el ezt a gyenge, szerencsétlen fiút, aki azt remélte veled együtt, hogy csak úgy megléphet a földesúr haragja elől? Mit adsz érte cserébe? Remélem, mi is csemegézhetünk belőled! – vinnyogja, de ugyanabban a pillanatban óriásit csap csatlósára, akinek a keze épp a szoknyám alá próbált bejutni.
– Ostoba! Hozzá ne nyúlj, mert levágom a kezed! – üvölti.
– A földesúré a lány először, aztán csemegézhettek, ha még kell nektek az áru. A csatlós erre még erősebben szorít, így jelzi, hogy megbánom még.
– Nos szűzike, gyere velünk, szépszerével, és a fiúd elmehet, ha nem kell hajkurászni téged.
Kedvesem szemével jelez, bólint, búcsút mond, mindketten sírunk.
Tekintetében a szeretet, és a szerelem keveréke azt üzeni, semmi sem történhet velünk, ami szétválaszthat, megvárlak, ha ezer évig kell várnom, akkor is.
– Jól van, – mondom – leveheted az ocsmány kezed rólam, ha a fiút elengeditek.
A három katona kegyetlen röhögéssel gúzsba köti a két kezem, és a fejemre húznak egy zsákot, hogy ne menekülhessek, és semmit se lássak.
Akkor hangok; egy penge hangos sivítása a levegőben, egy borzasztó zuhanó hang, kedvesem hörgő légzése, és a három katona visító röhögése, jut el hozzám.
Szívemben leírhatatlan a fájdalom, minden megfagy bennem és körülöttem, azt sem érzem már, amikor engem a kocsira szinte felhajítanak.
A földesúr már vár.
Nekem mindegy, ezután, mi történik.
Megszűnt minden, ami él, és mozog, kedvesemmel együtt elmúlt az élethez való kapcsolódásom is.
A földesúr szobájában a baldachinos ágyhoz kötözve, a földesúr naponta többször leli kedvét bennem, úgy, hogy én már nem vagyok ott. Lélekben kedvesemmel az égi mezőkön szaladgálunk, ölelkezünk, és körülöttünk meg nem született gyermekeink rohangálnak.
Egy reggel a cseléd valószínűleg megsajnált, vagy nem bírta már nézni a hetek óta tartó kiszolgáltatott állapotomat, amelyet, csak a szükségeim intézésekor oldottak fel, meg amikor belém próbáltak tömni valamennyi ételt, vagy italt.
Bár az is lehet, hogy a földesúr unt rám, hiszen, unalmas lehet egy kikötözött életjeleket nem mutató leánnyal férfiúi létét bizonyítani, vagy ennyi lett volna, ami szerinte három ezüstért jár, tény, hogy a cseléd úgy teszi rám a kötelékeimet, hogy egy óvatlan pillanatban kiszabadítom magam.
Ez az a pár perc, amelyben visszatér belém az élet, kiszaladok a balkonra, és a balkon kőkorlátjára felmászva, elrepülök az Égbe, kedvesemhez.
Most is fent kergetőzünk együtt, örök szerelemben.
Rónai Katalin
