Hunka Zenta

Hunka Zenta: Ostrý Roháč

Maja többször járt már a Tátrában, még a szüleivel, amikor kicsi volt. De azokból a kirándulásokból már nem sokra emlékezett. Egyetlen képet őrzött csupán, egy naplemente képét a Csorba tónál. Tudatosan „fényképezte le” agyával a látványt, hogy majd meg tudja nézni, amikor csak akarja. Sokat halványodott az emlék, de a helyre bármikor újra ráismert volna ez alapján.

Most, húsz év elteltével, a barátjával voltak itt. Már az utazás is kalandos volt, de mire megérkeztek a kempingbe, annyira felerősödött a szél, hogy alig tudták felállítani a sátrat. Egy nagy fenyő tövében verték fel az egy hétre otthonuknak szánt építményt és sikerült végezniük mielőtt kitört a zivatar. Bár már június végét mutatott a naptár, itt, a hegyek között bizony fagypont körüli volt a hőmérséklet éjjelente. Összebújva aludtak, úgy melegítették egymást.

Reggelre kelve szép napsütésre ébredtek. Az éjjeli viharnak már nyoma sem volt. Kényelmesen megreggeliztek, majd könnyű túrára indultak, mintegy bemelegítésképp. Amerre a szem ellátott hatalmas fenyvesek, magas hegycsúcsok és smaragdzöld rétek mindenütt. Szemet gyönyörködtető látvány, lelki felüdülés. Egy szimpatikus tisztáson elfogyasztották magukkal hozott elemózsiájukat, és utána hosszan beszélgettek, elnyúlva a fűben. Visszafelé gyorsabban fogyott az út, hiszen lejtmenetben haladtak.

Este korán tértek nyugovóra, mert másnapra nagy, komoly túrát tervezett Milán, a barátja. A fiú már számtalanszor járt édesapjával a Tátrában is, meg itt, a Nyugati-Tátrában. Ebben az egy hétben a Kárpátok csúcsait akarta megmutatni Majának. A világ tetejét. A legnagyobb és kihívásokkal teli túrát másnapra tervezte.

Még csak szürkült, amikor útnak eredtek. Kezdetben most is fenyvesek között haladt az út, majd ritkulni kezdett a növényzet. Egy idő után olyan magasan jártak, hogy csak áfonyabokrok vették őket körül. És mire a nap delelőre hágott, már csupasz kövek között vitt felfelé a meredek, keskeny ösvény. Maja nagyon élvezte. Szerette a kihívásokat és jó ideje nem járt már ilyen helyeken. Az előző kedvese nem szeretett kirándulni, s ha igen, akkor is inkább csak autóval elmentek egy helyre és ott pihengettek. De Milánnal más volt. Szerette a hegyeket, a nagy túrákat. Maja néha alig tudott lépést tartani vele. Mint gyermekkorában az apjával, ha iskolába vitte.

Egyszerre hatalmas robajra lettek figyelmesek. Ahogy odanéztek, látták, hogy a szemközti hegyoldalon egy kisebb lavina gördül alá. Maja sosem fogja elfelejteni azt a hangot. Hátborzongató volt, még így is, hogy nem voltak közvetlen veszélyben. Amerre ők jártak, már nem volt hó. Az csak egy-egy északi oldalon maradt meg csupán. Már ameddig le nem csúszott a mélybe úgy, mint ez a mostani.

Ahogy egyre feljebb emelkedtek, úgy lett egyre hűvösebb a levegő, bár szikrázóan sütött rájuk a nap. Valahogy nem kívánkozott le róluk a pulóver. Egy kellemes csúcson, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a környező hegyekre, letelepedtek és elfogyasztották szerény ebédjüket. Azért hoztak könnyű ebédet, mert így nem kellett nagyon cipekedniük és nem terhelték túl a gyomrukat sem. Egy tartalmasabb ebéd utáni szieszta értékes időt vett volna el tőlük és még sok volt hátra az útból. Maja nem tudta, hogy ráadásul a neheze. Sajnos Milán sem emlékezett már jól az előttük álló megpróbáltatásokra. Különben lehet, hogy megkímélte volna tőle kedvesét.

Kora délután érkeztek el a sziklafalba erősített lánchoz. Ez egy kiszögellések nélküli sziklafalon vezetett felfelé. Nem volt egyszerű feljutni rajta, de meg lehetett oldani egy kis kitartással meg némi idővel. Maja megkönnyebbült, hogy milyen egyszerű volt a feladat, amit Milán este beharangozott neki. A fiú ugyanis elmesélte, amikor tervezték a másnapi túrát, hogy egy láncos szakaszon is át kell majd menniük, de nem lesz túl nehéz, veszélyes meg semmiképp. Kiskamaszként járt itt apjával és akkor nagyon élvezte a feladatot. Mivel Milán egyetlen láncos szakaszra emlékezett, logikus volt azt gondolni, hogy túl is jutottak rajta. Nagy volt tehát mindkettőjük megdöbbenése, amikor úgy fél óra múlva egy újabb láncos helyen találták magukat. Ez már jóval nehezebben megmászható volt, mint az előző. S mivel épp akkor érkezett szembe is egy csapat, láthatták, hogy visszafelé még komplikáltabb is az átjutás, mint az ő irányukból. Kifújták magukat, majd indultak tovább. Majának kezdett rossz érzése lenni, de hamar elhessegette. Milán tévedett, egy lánc helyett kettő volt. De több már egészen biztosan nem lehet, mert akkorát azért mégsem tévedhetett. Nem telt el azonban negyed óra és elérkeztek egy olyan pontra, ahol Maja úgy érezte, megfordul vele a világ.

Egy közel függőleges sziklafalon folytatódott az út, melynek oldalán a mélység tátongott lefelé. A sziklafalon egy keskeny vájat vezetet végig a szikla csúcsa alatt kb. fél méterrel, mely csupán olyan keskeny volt, hogy egy láb fért el rajta. Az ösvény felett, a csúcson lánc vezetett végig. Ebbe lehetett kapaszkodni az átkeléshez. A sziklafalas szakasz mindössze 5 méter hosszú volt, de a lánynak úgy tűnt, hogy végtelen távol van a másik oldal biztos pontja. Ráadásul most már biztos volt benne, hogy nem ez lesz az utolsó megpróbáltatás. Még ha sikerül is átjutni ezen – a számára hihetetlen félelmetes részen -, mi lesz, ha még ennél is nehezebb feladattal találják szemben magukat. Azon hogyan fog átjutni, mikor most is azt érezte, hogy vége, nem tud továbbmenni. Ráadásul már vissza sem fordulhatnak, mert akkor sötétedés előtt nem jutnak el a kempingig. Az erdőben medvék vannak és az éjjeli hideghez sincs megfelelő ruházatuk. Sőt, ami még rosszabb, lámpát sem hoztak magukkal. Lakott hely, menedékház pedig szintén nincs a közelben.

Azt kívánta, bárcsak meghalna. Teljesen összeomlott. Hisztérikus zokogásban tört ki, ahogy lerogyott a földre, a kövek közé. Milán gyengéden átölelte a zokogó lányt. Hagyta, hadd áradjanak a könnyei szabadon. Ismerte már, tudta, hogy kemény lány, csak megbénította a félelem. De ha kijön belőle a feszültség és újra világosan fog tudni gondolkodni, majd elmondja neki, hogyan jutnak át biztonságosan. Addig meg vár.

Pár perc elteltével Maja valóban összeszedte magát. Könnyei elmosták a pánikot, ami az imént úrrá lett rajta. Újra szemügyre vette a keskeny ösvényt, a felette futó láncot és a mélységet a lábuk alatt. Elmondott egy fohászt és bár belül rettenetesen félt még mindig, nekiindult Milán nyomában. Guggolva, nagyon lassan haladtak. A lánc épp annyira volt feszes, hogy biztonságosan ki tudják támasztani magukat haladás közben, ha belekapaszkodnak. Maja felfelé nézett, a szikrázóan kék égboltra. Lábával csak tapogatta az utat. Gyerekkora óta tériszonya volt, tudta, hogy ha lenéz, könnyen újra elfoghatja a pánik. Az átkeléshez viszont minden idegszálával figyelnie kellett, nem eshetett újra pánikba. Negyed órás küzdelemmel átjutottak a sziklafalon. Maja lelkéről mintha ólomnehéz kövek gördültek volna le. Megcsinálta. Ismét átlépett egy határt, amiről azt gondolta, hogy nem tud átjutni rajta. Képességei mégis távolabbra nyúlnak, mint képzelte. Könnyebb szívvel indult tovább Milán nyomában, de azért remélte, hogy nem lesz több láncos szakasz, vagy ha igen, ennél nem félelmetesebb. Még egy sokkot már nem biztos, hogy kibírt volna.

Szerencséjükre már csak egyetlen láncos szakasz várt rájuk. Lefelé vezetett a sziklák között és igen könnyű feladatnak bizonyult. Mikor leértek, még egyszer körbenéztek a világ tetején, majd elindultak a kis tavas mélyedésben lefelé. Maguk mögött hagyták a Kárpátok csúcsait és még valamit. Maja maga sem tudta még akkor, hogy egy életre meghatározó emlék lesz a mai mászás. Bármikor, amikor élete elkövetkezendő éveiben nehézséget sodort elé az élet, mindig bevillant a keskeny sziklaösvény és amit az átkelés után érzett. Ez adott neki erőt hosszú évekig minden nehéz helyzetben, akkor is, mikor Milán már régen messze járt egy másik lány oldalán.

Hunka Zenta
Hunka Zenta

Hunka Zenta – Jelenleg logisztikai menedzser folyamatos ügyeletben egy 18 hónapos csoda mellett. Korábban a környezet védelmén fáradozott hivatásszerűen. Számos hobbija mellett 10 éves kora óta kíséri az írás. Legnagyobb bánata, hogy középiskolai kötelező fogalmazásait nem kaphatta meg. Minden más írását őrzi. Egy időben fűvel-fával megosztotta. Aztán csak a számítógépnek írt. Aztán egy ideig sehogy. A kreatív írás tréningen született újjá. Azóta néha ír és van, ami itt-ott olvasható is.