– Bevezetjük! – hozta meg döntését Abdul Waddien, Brunei tejhatalmú ura, miközben kezével trónja székének karfájára csapott, majd folytatta. – Van valakinek ellenvetése?
A miniszteri tanács tagjai lopva összenéztek. Amin a háttérből figyelte a színjátékot. Évek óta látta miképp tartja fönn apja a jól kialakított egyeduralmát. Abdul felállt és távozott a teremből. A miniszterek tisztában voltak vele, hogy saját népük sírjának gödrét most kezdték el kiásni.
***
– Apám, átgondolnád újra? – kérdezte Amin, immár a palota privát szférájában.
Abdul úgy nézett rá, mint aki azt hitte, hogy nem jól hall:
– Nem. És erről nem nyitok vitát!
– De az olajtartalékunk folyamatosan csökken. Ha meg akarjuk őrizni gazdasági pozíciónkat…
Abdul a fiára nézett és kijelentette:
– Nem, a saría marad.
Amin tudta, hogy hiába érvelne. Meghajolt és a palota vendégfogadásra berendezett szárnyába indult. Az apjával való vita rányomta bélyegét a hangulatára, de össze kellett szednie megát, hogy az előtte álló feladatra tudjon koncentrálni.
– Hogy haladnak a dolgok? – kérdezte az elé siető idős titkárát, Juszufot.
– Rendben. Már majdnem mindenki megérkezett a konferenciára.
Amin elégedetten bólintott. Pillantását végighordozta a vendégek részére kialakított nagy fogadócsarnokon. Hirtelen egy csillanást vett észre szeme sarkából, így visszafordította tekintetét. Alaposan elképedt a regisztrációs pultnál álló hófehér hajú tünemény láttán, aki terepszínű inget és nadrágot viselt. Juszufhoz fordult és arcán leplezetlen vigyorral megkérdezte:
– Csak nem egy eltévedt turista?
– Nem. Ő is a konferenciára jött.
– Tudd meg a nevét! – adta ki az utasítást, miközben még egyszer, hosszasan megnézte magának a nőt…
***
Sylvia Bourne alig várta, hogy elfoglalhassa szobáját. Több mint harminckét órás út volt mögötte Detroitból San Franciscón és Szingapúron át Brunei-ig. A délnyugati monszun alaposan megviselte szervezetét.
– Végre itt vagyok – sóhajtotta, amint bezárta az ajtót a csomagját felhozó londiner mögött. Odament az ablakhoz, kinyitotta és kiment az erkélyre. Az esőerdő és a Dél-kínai-tenger találkozásának csodás panorámája tárult elé. De látott mást is, amitől szíve elszorult…
Visszament a szobába, hogy rendbe szedje magát és pihenjen a konferencia nyitóüléséig.
***
A hatalmas ülésteremben már minden készen állt arra, hogy a világ minden részéről jött képviselők egy újabb fontos lépést megtegyenek a bolygó védelmében. Persze elsődleges szerep a térség államainak jutott: Bruneinek, Indonéziának és Malajziának.
„Brunei gondot okozhat, hiszen a szultán szava mindenkiét felülírja ebben az országban” – gondolta Sylvia, amint végignézett a küldötteken.
Hirtelen azt vette észre, hogy egy fiatalabb, sötét hajú férfi pillantásának kereszttüzében áll, aki a szultánnak fenntartott helyen ült. Kissé zavarba jött, érezte, amint a szíve gyorsabban ver, de azért állta a tekintetét. A férfi szemében némi vidámság jelet meg, majd elfordult és megindult a pulpitus felé.
Lágy zene szólalt meg, a teremben csend lett.
– Köszöntöm Önöket a Brunei Szultánságban. Amin Waddien vagyok. Én képviselem kormányunkat a konferencia alatt. Tolmácsolom Önöknek apám, őfelsége Abdul Waddien szultán üdvözletét. Bízom benne, hogy sikeres lesz ennek az összejövetelnek végkimenetele, hiszen az esőerdők védelme globális probléma. Ezennel megnyitom az ülést és kérem napirendünk első előadóját tartsa meg prezentációját – zárómondata után elhagyta a szószéket és visszament a helyére.
Sylvia elégedett volt:
„Szóval a szultánt, a fia képviseli… meglátjuk, hogy mi lesz ebből.”
A szünetben Sylvia a konferenciaterem falán lévő ornamentikát nézegette.
– Mi a véleménye róla? – hallotta meg Amin hangját.
– Csodaszép.
– Érdekli a művészet?
– Igen, sokat olvastam már az iszlám díszítő motívumairól és ez a terem pedig igazán gazdag tárháza ennek – mondta egy ragyogó mosoly kíséretében.
– A hit fényének palotája valóban gyönyörű. Körbe vezessem? – kérdezte Amin.
– Köszönöm, de talán máskor – válaszolta kedvesen. Látta, hogy Amin tekintete elfelhősödik, ezért hozzátette:
– Elnézést, de most beszélnem kell valakivel hivatalos ügyben. Megbocsát? – majd elindult, hogy beszéljen az brazil küldöttel.
Amin bosszús volt, mert nem akarta elhinni, hogy a nő csak úgy ott hagyta. Vele ilyen nem szokott csak úgy előfordulni! Megszólalt a szünet végét jelző gong, ami neki is figyelmeztetés volt: „Állítsd le magad! Ez nem egy muszlim nő. Nyugati.”
***
Három órával később Sylvia igen csak megörült annak, hogy a nap véget ért. A szobaszervizzel felvitette vacsoráját, s egy rövid pihenő után sétára indult. A párás levegőtől nyirkosság lepte el testét.
„Mintha csak egy Hold világította szaunában lennék” – mosolyodott el, ahogy a palota körüli kertben lépdelt. Néhány méterre tőle valami felparázslott. Édeskés dohány illata csapta meg az orrát. Meglepődött, mert azt hitte egyedül van. Megállt. Tudta, hogy képtelen lenne elrejtőzni hiszen úgy világít…
A cigarettavég tulajdonosa lassan megindult felé. Talpa alatt csikorogtak az apró kövek. Sylvia torka kiszáradt, ahogy az alak közeledett felé, mígnem a fák között átszűrődő holdfény megvilágította arcát. Amin volt. Megkönnyebbülés árasztotta el testét. A férfi csendesen szemlélte a nőt, akinek némi tartózkodás volt tekintetében.
– Nem fél egyedül?
– Kellene?
A férfi elnevette magát:
– Itt? Semmiképp.
– Én is így gondoltam.
– Nem láttam a vacsoránál.
– A mai nap zsúfolt volt. Csendre vágytam.
– Értem. Elmenjek?
– Nem szükséges.
– Kérdezhetek valamit? Talán túlságosan illetlennek fog találni, de… – hagyta félbe mondatát a férfi.
– Tudom, mire kíváncsi – Amin kérdő tekintete láttán Sylvia folytatta. – Igen, albínó vagyok.
– Nem zavarja?
– Zavarni?! – nevette el magát a nő. – Számít ez? Akár zavar, akár nem, ez van és kész. Ha az ember megbékél azzal a helyzettel, amin nem tud változtatni, sokkal könnyebb lesz az élete – mondta egy kis mosoly kíséretében.
Amin kieresztette a tüdejében rekedt levegőt. Leesett neki, hogy a nő már számtalanszor beszélt erről.
– Ne haragudjon, de Ön olyan akár egy meggyújtott… fáklya.
– Tisztában vagyok vele. Akárhova megyek, megnéznek, ami nem kellemes, de már hozzászoktam.
Amin felemelte a kezét és megérintette a nő arcát. Tudta, hogy ezzel hibát követett el, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Úgy vonzotta, mint lepkét az éjszakai fény. A nő a szemébe nézet, élvezte az arcát simogató kéz érintését.
***
A hajnali fény ragyogásba vonta a szobát. Sylvia jólesően fordult át másik oldalára, arcát mélyen belefúrta párnájába. Az este eseményei peregtek vissza elméjében. Vonzódott Aminhoz és ezt nem is tagadta maga előtt. De túl sokszor megégette már meg magát ahhoz, hogy csak úgy hirtelen belebonyolódjon bármibe is. Az óvatosság természetévé vált.
„És ez itt egy teljesen más világ. Nem az én világom. Most itt vagy, holnap meg elutazol… Ennek a vekengésnek semmi értelme! Dologra!” – pattant ki az ágyból. Épp elkészült, amikor is megcsörrent telefonja. Elmosolyodott a hívó fél láttán. Kiment az erkélyre, hogy lebonyolítsa a hívást:
– Patrick, de jó, hogy hívtál! Hogy milyen? Remek és nagyon kellemes. Igen. Már zajlik. Nem, az olajpálma ügy ma fog terítékre kerülni. Kínának ez nem fog tetszeni. Igen, azt reméljük, hogy hatni fog. Ugyan már! Nem, még nem láttam, de remélem, hogy lesz még rá alkalom. Rendben. És is szeretlek. Szia! – zárta le a beszélgetést bátyjával és vidáman megindult szobájába.
A kert dús növényzetének takarásában egy parázsló cigarettavéget eloltottak.
***
– Mr. Seguro, Ön melyik álláspontot képviseli? – tette fel a brazil képviselőnek a kérdést Sylvia.
– Mindenképpen meg kell akadályoznunk, hogy a kínaiak újabb ültetvényeket hozzanak létre Borneón.
– Mekkora a fenyegetettség? – szól közbe Daniel Amokachi, a nigériai kormány küldötte.
– Rendkívül nagy. Már úgy gondolják, hogy az üzlet meg is van kötve – Pedro Seguro szeme résnyire keskenyedett, amint visszaemlékezett a kínaiak által okozott esőerdő pusztításra Brazíliában.
– Ezért is várjuk oly nagyon az ön beszámolóját Mr. Seguro. Ha valaki képes megállítani ezt a folyamatot, az ön – válaszolta Sylvia kedvesen.
– Pedro. Kérem senorita, szólítson csak Pedronak – mondta egy kacsintás kíséretében, melyen mindannyian elnevették magukat. – Visszatérve a témánkra, azt hiszem meggyőző lesz bemutatnom, hogy a Vang Hung mekkora kárt okozott az olajpálma ültetvényekkel hazámban. Amióta a pálmaolajat már nemcsak a kozmetika- és az élelmiszeripar használja, hanem megkezdődött a bioüzemanyagként való értékesítése is, a piaci ára óriási mértékben megugrott. Szerintem az itt jelenlévők elenyésző része tudja csak, hogy a pálmaolaj előállításhoz esőerdőket irtanak ki világszerte – zárta mondandóját Pedro.
– Reméljük, hogy a képek meggyőzőek lesznek. Persze az is kérdés, hogy Borneó államai mennyire lesznek pénzéhesek… – engedett teret kételyeinek Daniel.
***
Alig két méterre a beszélgetés szem- és fültanúja volt Amin. Keze ökölbe szorult, ahogy a brazil képviselő bájolgását nézte. Nem értette magát, máskor oly higgadt volt, de ez a nő… kibillentette egyensúlyából. Mindennél erősebb vágy hajtotta. Meg akarta hódítani. Bármi áron.
Merengéséből egy hang zökkentette ki:
– Amin, apád látni akar – mondta neki Juszuf.
A férfi még egy utolsó pillantást vetett Sylviára, majd követte titkárát.
Apja a konferenciaterem melletti dolgozószobában ült az íróasztal mögött. Az előtte lévő képernyőn figyelmesen nézett valamit. Szemöldökét összeráncolta. Amikor fia megjelent, felé fordult:
– Szégyenbe akarsz hozni? – vonta kérdőre Amint.
– Mármint?
– Úgy ácsingózol a kis albínó nő után, hogy odaveted minden méltóságodat? Többször is megsértetted a saría törvényt! Bámulod már a megérkezése óta! Többször kettesben voltatok! Meg is érintetted! Nem mutathatsz senkinek sem rossz példát! – miközben az apja kiabált vele, dühösen a biztonsági monitorokon lévő képek felé mutatott.
Aminnak már csak ez a fejmosás hiányzott. De Abdul még nem végzett, tovább folytatta:
– Nem azért neveltettelek a nyugaton, hogy az ő szokásaikat terjeszd itthon, hanem, hogy Allah dicsőségére terjesszük a dzsihádot!
Aminnál betelt a pohár. Tudta, hogy csak úgy csillapíthatja le apját, ha az ő szája íze szerint beszél:
– Jól van apám. Tudod, hogy hithű katonája vagyok Allahnak. De ez még nem jelenti azt, hogy ne szórakozhatnék Sylviával.
Hirtelen mindketten zajt hallottak. Az ajtó irányába néztek, ahol csodálkozó arccal ott állt Sylvia…
