Sosem volt kétségem afelől, hogy gyereket, gyerekeket szeretnék.
Mikor még királynő és hercegnő mesékben jártam, majd, amikor már olvasmányaimba komolyabb témák is bekerültek, tudtam, éreztem, hogy „ha nagy leszek”, két gyermekem lesz.
Egyke voltam, és nagyon egyedül éreztem magam.
Ahogy alakult a tervezgetés, még két gyermekem neve is felíródott a jövő palettájára.
Aztán ezt is kinőttem, és jöttek helyette világmegváltó gondolatok. Szentül hittem, csak én oldhatom meg az egész Világ összes problémáját, a körülöttem élők sorsát, folytonosan lázadtam, tiltakoztam, megszégyenültem, ellenkeztem.
Harcoltam, másokért legfőképpen, minden igazságtalanság ellen fel kellett lépnem, azok, viszont, akikkel szembeszálltam, pedig ellenem léptek.
Nem voltam ellenálló, és ellenzéki sem.
Hétköznapi sérelmek kiközösítések ellen harcoltam.
A hetvenes évek csapdáiba beragadt kortársaimért szálltam ringbe, miközben szélesre tártam a mellemet, hogy itt vagyok, ide lőjetek.
Ma már tudom, zsizsegéseim, világmegváltó időszakom ideje alatt csakis én sérültem, mert ugyanolyan egyedül maradtam, mint gyermekkoromban, amikor testvérre, és másfajta anyára vágytam, de, ha kiskorú került közelembe, más gyermeke, ez idegesített.
Amikor, pedig, huszonegy évesen, öt, tíz évesre felügyeltem, a Keménykalap és Krumpliorr film forgatásának szabad perceiben, ahol dolgoztam a főiskola előtti nyári szünetben, hát minden bajom volt.
Megérik az ember, a nő arra, hogy anya legyen, vagy, egyszerűen eljön az idő, amikor, már nem kétséges, hogy most van az a pillanat?
Nem akartam görcsösen, de terveztem.
Bár a tervezgetésbe a férjem nem vontam be.
Ma már sajnálom.
Hiszen, amíg én készültem az anyaságra, őt nem avattam be az elolvasott titkok csodáiba, olvasmányaim, terveim zárttá tettek, nem haladt velem, ezért, vagy nem ezért, kapcsolata lányaival sosem lett igazi apai kapcsolat.
Olvasgattam Czeizel Endre műveit, figyeltem magam, mikor érzem a késztetést, hogy MOST készen állok.
Nagyon utáltam a munkahelyemet, órákig kellett utazni Zugligetből Újpestre a tanműhelybe, ahol a letéti könyvtárt kellett volna üzemeltetnem, ha a diákokat érdekelte volna a lezárt szekrényekbe elrejtett sok száz könyv.
Központi helyemet, a 13sz. szakmunkásképző, csak fiúkat- autószerelésre – oktató iskolát sem csíptem azóta, mióta a klubvezetést, a regnáló irodalmi színpadot, közönségszervezést leadtam a könyvtárosságért, vőlegényem megnyeréséért, mert az ő időbeosztásával az én munkaidőm nem volt összeegyeztethető. Ő reggel hattól kettőig dolgozott, én déltől néha este tízig.
Az a központi „könyvtár”, amit bevállaltam kapcsolatunk kedvéért, két fiú vécé között egy ablaktalan, fűtetlen padlásbejáróban került elhelyezésre, ahol dexion salgó polcokon öt méteres magasságig átláthatatlan káoszban, több tízezer könyv várta, hogy megszelídítsem.
Eljött az a pillanat, amikor megéreztem magamban az eltökéltséget.
Egy évvel házasságkötésünk után, megtapasztalva a feleségszerep és a szomszéd lakásban lakó anyós, apóssal együttélés anomáliáit, végre újra lázadásként élhettem meg, hogy testem előkészíthettem, és dönthettem, hogy gyermekem legyen, és ez a gyermek majd azt a nevet viselhesse, amelyet még kamaszlányként megálmodtam.
Minden a terv szerint haladt.
Apósom és anyósom végre békében hagyva minket, november 30-án András napi vendégségbe ment.
Ezen az estén zargatás nélkül lehettünk együtt, az akkor még ki nem alakított, rokonoktól levetett, jellegzetesen büdös, olajjal fűtött szobánkban, földre terített ágy-matracunkon, egy olyan lakásban, amelyre a szomszédok is szemet vetettek, s amely lakás megszerzéséért perben-haragban állt az egész ház minden lakója egymással, és velünk.
Mi harcoltunk érte, pedig a két szobából az egyik lakhatatlan volt, fürdeni és mellékhelységet használni csak anyósék lakásában lehetett, a konyha a ház túloldalán, a szobánktól több, mint tíz méterre, mindez az ötvenes évekből maradt társbérleti elosztás miatt.
Azon a bizonyos november végi estén csend, nyugalom, békesség, szeretet, szerelem, és advent szele is megsuhinthatott minket, mert Orsolya lányom megfogant.
Kilenc hónappal később, négynapos hétvége köszöntött ránk.
Már hónapok óta dobozok közt aludtam óriás hasamat óvva, anyósék szomszédos lakásában, férjem régi szobájában, férjem, pedig, szülei szobájában a földön, azon a bizonyos matracon, egyedül.
Augusztus 18-án kész lett felújított, lakásformára átalakított, két szoba konyhás, még fürdő és vécé nélküli lakásunk, amelyet aznap egész nap takarítottunk.
16-ára voltam kiírva, a babának már ideje volt megszületni.
De a gyermek tudta, dobozok közé nem születhet meg.
Az egész napos takarítás, és az időváltozás megtette a hatását.
Éjjel kettőkor taxival érkeztünk a János Kórházba.
A szülészeti osztályra való befogadásom után, a szülőszoba rideg közegében eltöltött tíz órás, problémamentes vajúdás után megszületett Orsolya, akinél gyönyörűbbet addigi életemben soha nem láttam, és aki hatalmas sírásra ösztönzött engem, e világra jöttével.
Akkoriban még nem létezett apás szülés, így sosem tudom meg, működött volna-e, hiszen a férjem a szülőszobai befogadás után hazament, és békésen visszafeküdt aludni.
Orsolya születése után 22 hónappal másik gyönyörű kisleányt köszönthettem családunk új tagjaként.
Megszületett Zsuzsanna lányom. Igaz anno Gergelyt terveztem Orsolya mellé testvérnek, de azóta van Gergelyem is, hiszen, Zsuzsanna lányom férje Gergely, így teljesült mindaz, amit tizenévesen, kinőve a királylány korszakból, belenőve az anyaság elképzelésének meséibe megálmodtam magamnak.
