Léner M. Szilvia: És akkor megdobban a szív…

(Igaz történet alapján)

A sötét gondolatok már egy ideje megtöltötték elmémet és nem hagytak nyugodni. Az elhatározás már végleges, és tudtam, ha ezt a lépést most nem teszem meg, sosem lesz elég bátorságom újra. A Duna vize jéghideg volt, és így egyre közelebb kerülve hozzá, félelmetesnek is tűnt, lassú áramlását a szél ereje sem tudta megtörni. Egyedül voltam és soha nem éreztem még magamat ennyire magányosnak, mint ahogy az utóbbi pillanatokban. A megváltás csak néhány bizonytalan lépésre volt tőlem, miközben szemeim folyamatosan termelték az újabb könnycseppeket. És miközben egyre közelebb kerültem a vágyott halál torkához, magam sem értettem, hogyan juthattam idáig.

1.

Történetem 1948-ban, a Rákosi-korszak idején kezdődött. A féktelen terror volt a jellemző ezekben az időkben az országra, amely, mint később kiderült, a közelgő forradalom előszele volt. Aki más politikai nézeteket vallott, mint a vezetők, kivégezték, illetve börtönbe zárták. A szüleimet is lemészárolták, a testvéreim szanaszét az országban éltek. A távoli fegyverek pusztító hangja egészen a dobhártyámig hatolt, és a félelem ismét teljes erejével ragadott magával. Már évek óta veszélyre ébredtem, és a kis pince, amelyben az angyalföldi kis lakás összes lakója megbújt, ki nem mondott halvány reményekkel telt meg. Itt gyűltünk össze mindahányan, valahányszor egy komolyabb mészárlás vette kezdetét. Ez a bűzös és dohos pince adott akkor biztonságot mindannyiunk számára. Talán ezek már a terror utolsó pillanatai. Egymásra néztünk, és láttam a tekintetekben a vágyat a jobb, a szebb jövőért. Ott, ahol már nem kell egy sötét és rideg pincében megbújnunk, ott, ahol a családok végre valódi családokká válhatnak. Egy olyan világ, ahol van mit enni, ahol nem kell napokat remegve eltölteni. Aprócska csecsemő ordítása töltötte meg a termet, és ez ideiglenesen kizökkentett gondolataimból. Jelen pillanatban úgy éreztem, sosem lesz vége. Miért nem lehetséges egy olyan világban élni, ahol nem kell nap, mint nap a fegyverek gyilkos hangját hallgatni, ahol a mindennapi zenét nem a gyermekek folyamatos sírása biztosítja? Azt hiszem, én sosem akarok gyermeket. Ebben a világban talán jobb is, ha örökre egyedül maradok, hiszen kilátástalan az életem. Nem tudom, hogy érkezik-e számunkra új nap, hiszen bármikor ránk találhatnak a kis pincében, és elhurcolhatnak mindnyájunkat. Az éhezés már nem fájt annyira. A nélkülözés egyre inkább elviselhetővé vált. De az állati létbe taszítottság, az, ahogyan mások rendelkeztek az én életem felett, bántott. És gyűlöletet éreztem. Azok iránt az emberek iránt, akik belekényszerítettek bennünket egy ilyen helyzetbe. Viharok dúltak bennem, különböző világok harcoltak a testemben egymás ellen. Az álmaim pillanatok alatt foszlottak szét.

2.

Pistát a pincében ismertem meg. Azonnal lángra gyúlt a szerelem az irányában, de őt más célok vezették. Persze, én ezt, alig tizenkilenc évesen, nem tudtam.

– Kezicsókolom kisasszony – mondta kissé vidékies hanglejtéssel.

– Jó reggelt – válaszoltam remegő hangon. Beszélgetésbe elegyedtünk, és kiderült, hogy a szomszédasszonyomhoz, Rózsa nénihez, a nagynénjéhez, érkezett Egerből. A szüleit elhurcolták, és ő maga egyedül maradt.

A kilátástalanság okozta helyzet lassanként egymás életébe terelt minket. Jó volt odabújni valakihez, aki biztonságot adott, védelmezett erős karjaiban. Jó érzéssel töltött el a valakihez tartozás. A szüleimtől rám maradt kis angyalföldi lakásban húztam meg magam, és most Pista eljövetelével nem voltam már egyedül. Határozott fellépése magával ragadott.

A mai napig nem értem, hogyan omolhattam olyan könnyen a karjaiba azon az esős éjszakán. Nem ezt a nevelést kaptam a szüleimtől, akik példát mutattak számomra. Nem ezt láttam a mellettem élő idősektől, akik mind konzervatív gondolkodásúak voltak, és ezt tetteikkel is bizonyították. Azon az éjszakán minden megváltozott. Gyorsan bontakozott ki a románcunk, amelyben főként intim pillanatokat éltünk át együtt. Átadtam magamat a vágynak, és nem foglalkoztam a holnappal. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy Pistáé legyek, és nem tudtam, hogy ez mindent megváltoztat majd. Az együttlétünk után folyamatos fájdalmak és görcsök gyötörtek és a rosszulléteim rendszeressé váltak. A kis kórház orvosa kíméletlenül vágta a fejemhez a diagnózist: Maga kisbabát vár, kisasszony. Látszott, hogy megvet azért, amiért hajadonként történt meg egy ilyen „szörnyűség” velem. Pista látogatásai egyre ritkábbak lettek, majd aztán ki is szivárgott az életemből.

Reménytelennek érezvén a helyzetemet a halál körül forgolódott minden egyes gondolatom.

A Duna – amelyet életem utolsó állomásának választottam -, hideg volt és mély, minél közelebb értem hozzá, annál hatalmasabbnak láttam. A lábaim reszketve ugyan, de magabiztosan mentek a fejem után, legyőzve minden idegenkedésemet, hiszen már egy ideje eldöntöttem, hogy véget vetek silány életemnek. De akkor történt valami egészen elképesztő. Mélyről jött egy fájdalom, és a testemben fejlődő kis lélek jelezte, hogy ő bizony másként döntött. Élni akar. Először hallottam meg a szívdobbanást, ami a méhem mélyéről érkezett. Először rúgott belém egy éleset még ki sem fejlődött lábacskáival. Először szembesültem egy érzéssel, egy új érzéssel, ami eddig ismeretlen volt előttem. De vajon mi történhetett, hogyan juthattam el odáig, hogy önmagamat és a bennem fejlődő kis lelket is elpusztítsam? Behunytam a szemem és biztos voltam benne, hogy holnap majd jobban fogom magamat érezni. Majd holnap végig gondolom, hogyan folytatódhatna az életem egy kisbabával a karjaimban. A holnap az egy új nap, amikor az új tervek, az új álmok felszínre kerülhetnek. Békesség költözött a szívembe, és sosem érzett nyugalom járta át egész testemet. Akkor, abban a pillanatban hatalmába kerített egy új érzés, ami átölelt és nem hagyott nyugodni. Egy új érzés, aminek köszönhetően minden álom, minden, ami fontos, valóra válik. Egy új érzés, ami átírja a mindennapok már megszokott forgatókönyveit. Anyává váltam.

3.

Anyaság. Eddig a pillanatig ez a szó semmit nem jelentett nekem.

Anyaság. Tudtam, hogy nem lesz mindig könnyű, mégis eldöntöttem, hogy vállalom egyedül is.

Anyaság. Megérintett a szívemben keletkező feltétlen szeretet. Még nem is ismertem, de máris ő vált számomra a legfontosabbá.

Anya vagyok, igen. A kétségbeesést, a kilátástalanságot és a reménytelenséget hirtelen felváltotta egy addig számomra is ismeretlen érzés: a szeretet érzése. Hogyan lehetséges az, hogy egy eddig még nem látott és ki sem fejlődött kis testért az ember erős lesz és boldog? Már azzal a tudattal, hogy fejlődik bennem egy új élet, jobban éreztem magam. Miféle pillanatnyi elmezavar sodort odáig, hogy majdnem a Dunának menjek? Hirtelen másként kezdtem el gondolkodni az életemről, a hit, a remény és a szeretet nyilvánult meg előttem. Hordozok a szívem alatt egy kis ártatlan lelket, aki meg akar születni az én gyermekemként. Látni akarom a csodát, aki bennem fejlődik. Megízlelni, megtapasztalni az érzést, ami bennem új, és az ő első érintésével érkezett.

És akkor a világra jött. Egy egészséges kislánynak, Eszternek adtam életet. Kíváncsian, érdeklődve figyelt a körülötte tüsténkedőkre, míg aztán megállapodott rajtam. Elvarázsolt egy pillanat alatt. Hát akkor mégis igaz? Egy kisgyermek képes arra, hogy varázspálcák nélkül varázsoljon mosolyt az emberek arcára. Egy kisgyermek színessé teszi akár a szürke hétköznapokat is. Egy kisgyermek beköltözteti a szívekbe az örökös napfényt, a ragyogást. Egy kisgyermek megszépíti a holnapot, és életre kelti a megálmodott történeteket.

Hirtelen már nem számított, hogy mi lesz holnap. Tudtam, az erő és a kitartás örökre velem marad, amíg e kis léleknek szüksége van rám. Már nem vagyok egyedül, és soha többé nem leszek. Már nem idegesítem magam azon, hogy mindent jól csinálok-e majd a gyermeknevelés során, mert tudom, hogy igen. Egy új érzés költözött a szívembe, ami minden mást a háttérbe szorított. Már nem volt fontos semmi más, csak az, hogy a lehető legszebb életet biztosítsam a kislányom számára. És érdekes volt látnom azt, hogy minden simán ment, mintha ezt tanultam volna valahol.

Az anyává válás megváltoztatta az életemet és a gondolkodásomat. A kislányom felnyitotta a szememet és megtanított mindenre. Megtanított újra bízni és remélni. Megtanított hinni és mosolyogni. Megtanított arra, hogy örülni tudjak ugyanúgy az esőnek, mint a napsütésnek és minden egyéb apróságnak. Az életem vele lett teljes.

Anya lettem, és már a gondolat is melegséggel tölti el a szívemet.

Vele együtt én is sokat tanulok a világról és önmagamról. Valósággal rajongok érte, korábban sosem hittem, hogy valakit lehet ennyire szeretni. Ülök az ágya mellett, és képes vagyok órákig csak nézni, ahogyan hangos szuszogással alszik. Napról-napra egyre jobban csodálom, ahogyan óriási szemeivel, őszinte érdeklődéssel néz a világra. Örömteli pillanatokat élünk át együtt. Már tisztán látok. Már megfestettem magam elé egy szépséges jövőt, amiért újra érdemes remélni.  Van egy csodálatos lányom, aki érthetetlen beszédével mindenkit mosolyra buzdít, aki körülötte van. Aki átírja a jövőt és reményt ad a szebb holnapért. Aki aprócska kezeit a nyakam köré fonva szeretetéről biztosít. Örökké tartó, feltétlen szeretetéről…

Mindig lesz egy hely a számára a szívemben. Egy szeretettel teli hely. A szívemből lassanként kiveszett a gyűlölködés, amelyet gyilkosaink iránt éreztem. A szívemben lévő hely, amely egykor, még a terror előtt szent volt, mára újra tisztává vált. Képes lettem szeretni és bizakodóan tekinteni embertársaim felé.

Születésével életem könyvében új fejezetet nyitottam. Eddig egy láthatatlan kéz visszatartott attól, hogy a boldogság irányába menjek, de mostanra minden megváltozott. Olyan erők szabadultak fel bennem és körülöttem, amik létezéséről eddig nem is tudtam.  A világ és az emberek megváltoztak. Vagy csak én változtam meg? Élni akarok. Vele és sosem nélküle.

Ha most összegezni akarnám az életemet, akkor az alábbiak jutnának eszembe: Hálás vagyok azért, hogy megtapasztalhattam az anyaság csodáját, és ezt Pistának köszönhetem. Hálás vagyok azért, hogy a gödör mélyén is megtaláltam a kifelé vezető utat, egy halovány fénysugár segítségével. Hálás vagyok minden egyes pillanatért, amit a kislányommal tölthetek. Hálás vagyok azért, hogy ott és akkor nem vetettem véget az életemnek. Újjászülettem.

A boldogság kék madara végleg beköltözött a szívembe. Hálásan néztem vissza a múltamba, mert az életem egy csodaszép fordulatot vett. Biztos vagyok benne, kellett az a sok tragédia, az a sok tanítás, amit fiatalon meg kellett tapasztalnom. Mára befogadóvá váltam, a lányom születésével én magam is felnőttem – no persze csak annyira, amennyire szükséges volt.

Az élet eddig előttem rejtve maradt szépségeit folyamatosan vettem észre és fedeztem fel újra. Mert Eszter meghallotta a rigó énekét, felfedezte a könyvek üres soraiban rejtőző titkokat, órákig eljátszott egy apró kaviccsal, észrevette a felhők mögött bujkáló napot, és mosolyt fakasztott a szenvedő arcokra. Tudott valamit, amit én nem tudtam…

4.

A vonat lassan gördült ki a Déli pályaudvar állomásáról, maga mögött hagyva a peronon álldogálókat. Egy bő óra múlva már Dunaújvárosban leszünk a testvérem családjánál. Be akartam mutatni szépen növekedő lánykámat a rokonoknak, hiszen mióta megszületett, lassan két esztendeje, azóta ők még nem is látták. Az időjárás leszámolt a meleggel ugyan, de az ősz közeledtét még csak a lassan hervadó virágok jelezték és a lábaink alatt recsegő falevelek. A hosszan tartó szárazság nem kímélte a természet gyöngyszemeit. Az idő fokozatosan vette át az őszi hangulatot, a lágy szellő remegését, a növények színei váltakozását. A nappalok rövidültek, az éjszaka leple alatt a hold egyre korábban bukkant fel a csillagos égbolton.

Ezek az állapotok azonban már nem tudták befolyásolni a pillanatnyi hangulatomat. Boldog voltam. Miközben folyamatosan csicsergő lányomat tartottam karjaimban, a kabin ajtaja bizonytalanul nyílt ki és egy jól szituált férfi lépett be rajta.

– Jó reggelt kívánok. Van itt önöknél egy szabad hely, asszonyom? – kérdezte udvariasan.

– Foglaljon helyet, uram – mutattam egy ülésre.

– Ebben az esetben engedje meg. Zalai János vagyok.

– Sárdi Mária. Ő itt a kislányom, Eszter – mosolyogtam vissza a kedves idegenre, miközben a kislányom vidám ujjongásba kezdett. Meglepett, hiszen számára ismeretlenekkel mindig tartózkodóbban viselkedett.

De akkor még nem tudtam, talán egyikünk sem tudta, hogy ez a találkozás nem véletlen és mindannyiunk életét alaposan felforgatja. Ez a találkozás lett az életem valódi kezdete.