Alig, hogy ledobta a táskát, utoljára még egyszer megnézte a repülőjegyét és éppen a kis bőröndöt akarta előhúzni a gardrób mélyéből, amikor kopogtak. Furcsállta, hogy most, kora délután keresi valaki, mégis odasétált az ajtóhoz….
Fogalma sem volt, hogy meddig ült az ágy szélén magába roskadva, fogalma se volt, hogyan fogja folytatni az életét…
– Van olyan, hogy újrakezdés?
Az elmúlt fél óra eseményei méhkasszerűen, nagy összevisszaságban zsibongtak a fejében. Testét előre-hátra ingatva dünnyögte:
– Már hiába tudsz, már hiába, hiába… – szidta magát, hogy nem kellett volna az ajtót résnyire se kinyitni, de késő bánat, ez már eső után köpönyeg, legfeljebb mások tanulhatnak belőle. Ahhoz viszont ki kell mozdulnia, valakinek el kell panaszolnia ezt a szörnyűséget, ami most vele történt! Neki mindenesetre talpra kell állni! Kicsit fészkelődött, hogy kapaszkodót keressen… Ültében melegséget érzett maga alatt, lepillantva a combjai közé látta meg, hogy egy tócsában üldögél, csupa vér alatta a lepedő!
Ez eldöntötte, hogy mi az első teendő: látleletet kell vetetni, el kell menni a kórházba, de hogyan? Zsebéből előhalászta a telefont, de kit lehetne fölhívni?
Anyát, a családot semmi esetre sem… talán Mari tudna segíteni.
Kicsengett a hívás, de senki sem vette fel.
Gondolt egyet, magára kapta a nagykabátját és nagy nehezen kivánszorgott a lépcsőházba… A felső szomszéd, egy fiatalember érte utol, és harsányan ráköszönt:
– Hogy tetszik lenni? – észrevéve zaklatott külsejét hozzátette:
– Ó, elnézést, segíthetek valamit?
Válaszolni már nem volt ereje, szerencsére a fiú elkapta, mielőtt összecsuklott volna.
A kórházban arra ébredt, hogy a nővérek ráhajolva figyelik. Ahogy magához tért, beintették a folyosóról a nyomozónőt, aki csendesen leült melléje. Tapintatosan kivárta, hogy összeszedje magát. Először elég volt bólogatni a rövid kérdésekre. Később akadozva, sírással küszködve, mindent megpróbált elmondani, amire emlékezett. A nyomozó szorgalmasan jegyzetelt, de egyelőre nem sok jóval bíztatta. A vallomás jó kezdet, de feljelentés nélkül fabatkát sem ér. Nem beszélve arról, hogy az elkövetőket olyan nehéz megtalálni, mint tűt a szénakazalban. Ha minden jól megy, hosszadalmas hercehurca, tárgyalás, tanúskodás vár rá. A bűnösök végül legfeljebb egy-két éves börtönt kaphatnak. Érdemes végigcsinálni?
Csaknem két hét múlva engedték haza, a család már kereste, számtalan szemrehányó üzenetet hagytak.
Sorban feltárcsázta őket, és élénk, derűs hangon közölte velük, hogy jól sikerült a kis nyaralás. Sikerült elmenekülnie a mindennapokból…
– Hát az igazán sikerült! – sóhajtott fel.
Egyikük sem kérdezte behatóan, hogy mégis hogyan történt mindez, csak annyit mondtak, hogy máskor ne ijesszen rájuk egy ilyen eltűnéssel!
A szoba és az ágy ugyanúgy nézett ki, ahogy hagyta: minden a feje tetején állt! Kábultan nézte a romhalmazt, semmi nyoma az ő cuki kis otthonának. Még a mélyhűtőből is kirángatták a dobozokat, kábítószert kerestek? Fizikailag és lelkileg is árnyéka önmagának, de rögeszmésen zakatolt benne, hogy:
– Cselekedni kell!
Lassú mozdulatokkal áthúzta az ágyat, sajnos a matracot majd ki kell dobni (amint újat tud szerezni) a többi összetört, összepiszkított ingóságával együtt. Szerencsére volt itthon jó pár nagy szemetes zsák, ezeket megtöltötte, de levinni már képtelen volt. Így is alaposan elfáradt estére, és csak másnap délután ébred fel… hála a kis üvegcse altatónak.
Megpróbálta a szokásos elfoglaltságait, de mindig máshoz kapott, nem volt türelme semmit végigcsinálni, hiába nyitotta ki a tévét, ott se volt semmi jó műsor, ami lekötötte volna. A könyvek még szerteszét hevertek, most azokat próbálta valahogy rendbe rakni, a szakadtakat kidobni… A fotóit is letépték a falról, talán széfet kerestek?
Nem tudja, meddig ült a szoba közepén kedvenc versei lapozgatva, de egyszer csak nem látta a betűket a sötétben, és visszamászott az ágyára.
Napok teltek el, mire valahogy rendbe szedte a lakást és kimerészkedett az utcára.
Csodás napfény és gyenge tavaszi szellő fogadta, mintha egy más világba érkezett volna.
Az emberek boldognak látszottak, nevetgéltek, többen a park padjain ülők közül arcukat a fény felé fordították.
Határozottan irigyelte őket. Nekik biztos nincs ilyen embert próbáló gondjuk-bajuk, az ő életük simán folyik… bár ki tudja? Észre sem vette a kerekes székes gyermeket, a bottal bukdácsoló öreget és a furcsán kalimpálva futó kisbabát!
Micsoda fintora a sorsnak: eddig csak olyan gondjai voltak, hogy jegyet szerezzen a kedvence koncertjére, megvegye az áhított csodakütyüt, udvariasan lerázzon egy kellemetlen udvarlót, vagy elbújjon egy nyűgös családi meghívás elől! Hirtelen rádöbbent, hogy milyen gyorsan, alig fél óra alatt szétzúzták az életét, és most, három hét után sem bírta rendbe hozni.
Egy csapásra változott meg minden, az élete soha többé lesz olyan, mint régen.
A fizikai fájdalmakon túl örökre vele marad a szégyen, a megalázás, az anyagi terhek (mert egyértelmű, hogy összes pénzét, értékeit is elvesztette).
Amikor rájött, hogy másnap esedékes visszamenni dolgozni, összeszedte minden lelki erejét, de képtelen volt felhívni az irodát…
– Mit lehet ilyenkor mondani? Semmit…
Inkább soron kívül elment a fodrászhoz, kozmetikushoz. Ettől majdnem újjászületett!
És amikor másnap csinosan megjelent, a kollégái örömmel fogadták, észre se vették, hogy csendesebb, zárkózottabb lett. Faggatták, hogy milyen volt a szigeten, a tengerparton talált-e jó társaságot? Fabrikált egy légből kapott kis történetet, hogy milyen jól érezte magát, sokat mulatott, keveset aludt… Nehéz lesz a józan hétköznapokra átállni!
Alig tűnt fel neki, hogy kimaradt a következő havi, elhessentette a gondolatot, hogy komolyabb baj van. Mire orvoshoz ment, késő volt, nem vállalták az abortuszt. Magának sem merte bevallani, hogy örül ennek a következménynek. Régóta dédelgette a gondolatot, hogy szül egy gyermeket, de nem volt mersze tenni érte. Most ölébe hullott, mint egy ajándék, mint egy kárpótlás! Ez volt az a fordulópont az életében, amikor rádöbbent, hogy érdemes élni, érdemes újrakezdeni!
Egyre népszerűbb lett egy új, fiatal bírónő, aki kizárólag megerőszakolt nők ügyeivel foglalkozott. Felfigyeltek rá, hogy sorban hozta a maximálisan kiszabható ítéleteket, mert mint mondotta:
– Idő kell a sikeres rehabilitációhoz!
Hitt a javulásukban, pedig sejtelme sem volt, hogy ő maga erőszakban fogant…
Tetszett. Jó, a végére ez a csattanó.