Azt mondják, hogy a múlt nem létezik. De én jártam ott. Láttam, hogy él és lélegzik. Akárcsak te vagy én.
Hogy éltem túl? Talán ez volt a sorsom. Talán a vak hit, hogy a múlt halott, képes volt elvenni a tapasztalás élét. Nem tudhatom. Mindenesetre elmesélem, hátha te rájössz.
A Halál Bányájának hívták. De melyik nem az? Egyetlen bányába sem azért mennek le az emberek, mert az biztonságosabb a felszínnél. Itt azonban volt valami. Valami, ami emberöltők óta távol tartotta a bányászokat, sőt, még a kalandorokat is.
Hogyan kerültem mégis oda? Bányamérnök vagyok. Azért küldött a tulajdonos, hogy képet kapjon a bánya állapotáról.
Mit is mondhatnék? Nem számítottam semmi komolyra. Gondoltam, lemegyek, felmérem, melyik tárna járható, melyik nem, aztán irány haza. Semmi bonyodalom, csak egy kis kiruccanás.
A szóbeszéd persze hozzám is eljutott. Számtalan jóindulatú intő hang figyelmeztetett, miután átvettem a megbízásomat. Miért is hallgattam volna rájuk? Az emberiség születése óta misztikus, sőt mágiára képes teremtményekkel zsúfolja tele a mélységet és a magasságot. Azt hittem, hogy ezúttal is csupán egy helyi legendáról van szó.
Ám leérve mintha egy másik világba csöppentem volna. A bánya mélyére vezető fő folyosó kifogástalan állapotban volt. Ezen igencsak meglepődtem, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet. A levegő viszonylag száraz volt, így a fából készült támfalak és oszlopok jó állapotban maradtak meg.
A folyosó végénél lévő elágazáshoz közeledve kezdődött el az, amire legvadabb rémálmaimban sem számítottam. Az elágazás bal oldalán levő terem közeledtemre egyre fényesebbé vált, mintha a benne égő lámpa egyre erősebben világított volna.
Ez egy elhagyatott bánya, morfondíroztam, itt nem lehet működő lámpa. Eszembe jutott, hogy esetleg hajléktalanok költözhettek be. Ám ez a gondolat azon nyomban szertefoszlott, amint a terem bejárata elé léptem.
A terem közepén állt egy ágy, egy éjjeli szekrény a lámpával, és egy ággyal párhuzamosan futó hosszú asztal. A fal azon részét, amelyet elért a lámpa fénye, mintha valamikor régen fehérre festették volna. A bútorok és azok elhelyezkedése szakasztott olyan volt, mint gyermekkoromban édesapám szobájában.
A lábam földbe gyökerezett a bejáratnál, és nem értettem, hogy mi történik. Olyan valóságos volt, annyira váratlan, hogy minden addigi tervem, szándékom, gondolatom egyszeriben törlődött a fejemből. Nyomtalanul, mintha soha nem is lettek volna. Csak álltam ott, ki tudja meddig, és süket némasággal az agyamban vártam valamire. Talán arra, hogy hirtelen eltűnik a kép, ami olyan valóságos volt, hogy féltem, ha közelebb megyek hozzá, többé nem tudom letagadni a létezését. Igen. Csak álltam ott, ki tudja meddig, süket csönddel a koponyámban.
A süket csönd hamarosan darabokra tört. A teremben megmozdult valami. Mintha csoszogást hallottam volna, de annyira erőtlenül és annyira gyorsan tovaszállt e hang, hogy nem tudtam eldönteni, hogy valóban hallottam-e, vagy csupán keresem az életet egy olyan szobában, amelyre mindig életteliként emlékszem.
– Annyi göncöt vettem már neked! – lépett ki egy érdes hangú férfi az ajtónyílás bal széle mögül.
– Nem tudsz valami normálisabb ruhát magadra venni? Úgy nézel ki, mint egy elszúrt stüszi vadász – folytatta a férfi, miközben határozott, kimért léptekkel elhaladt mellettem, majd eltűnt a jobb oldali folyosó sötétjében.
A haja ősz volt és fésületlen, háta hajlott, világos szeme szomorúan csillogott, akárcsak apámnak. A hangjától viszont elakadt a lélegzetem. Ugyanaz a dohánytól rekedt, enyhe orrhang, ami gyerekként egy életre az emlékezetembe vésődött.
Ahogy elment, a terem lámpája kihúnyt. Továbbra is csak álltam az ajtónyílás közelében. A sötétségben csak a fejlámpám előre törő fénye látszódott.
Átlépve a terem bejáratát körülnéztem. A bútorok, a falfestés, mind eltűnt nyomtalanul. Csak a képzeletem játszott velem? Megfordultam, és leguggolva próbáltam a sajátomtól eltérő lábnyomokat keresni. Utólag visszagondolva nem tudom, miért csináltam. Tettem, amit jónak láttam, amit szükségesnek éreztem ahhoz, hogy értelmet találjak a történteknek. De nem találtam semmit. Ahogy a poros padlón sem rajzolódott ki a pár pillanattal korábban még ott lévő bútorok helye.
Visszamentem a bevezető folyosóra, és körülnéztem. Minden rendben volt. Gerendák a fal mentén és a plafonon, por a padlón és a fejlámpa fényében.
Gázok, gondoltam magamban. Biztosan valamiféle gázszivárgás, ami hallucinációkat okoz. Mivel ez magyarázatul szolgált volna a történtekre, így hát kihalásztam a táskámból a gázérzékelőt. Perceken keresztül kerestem vele bármiféle mérhető mérges gáz jelenlétét, de hasztalanul. Sem a padló szintjén, sem fej magasságban, sem afelett nem volt semmi, amit nem szabadott volna belélegeznem. Mindenütt csak a por, ami viszont nem okoz képzelgést.
Eluralkodott rajtam az érzés, hogy jobban teszem, ha mielőbb elvégzem a feladatom, és a lehető leggyorsabban lelépek. Ezért fogtam a zsebkendőmet, benedvesítettem a kulacsom vizével, és alaposan áttöröltem az arcomat. Frissítően hatott rám a vizes textil érintése. Újra visszatért a gondolataimba a régi nóta: semmi bonyodalom, csak egy kis kiruccanás.
A hátamra kaptam a hátizsákom, és elindultam a jobb oldali tárna felé. Ugyanolyan jó állapotban volt, mint az előző. Nem lepett meg, mivel a levegő páratartalma sem változott érezhetően. Örömmel vettem, hogy fennakadás nélkül végezhetem a munkámat, és a térképpel a kezemben ütemesen baktattam előre a folyosón a következő elágazás felé.
Még messze voltam tőle, amikor mintha fájdalmas női sóhaj hangja ütötte volna meg a fülemet.
A szívem nagyot dobbant, de próbáltam meggyőzni magam, hogy csak a jól megépített szellőzőnyílások között mozgó levegő hangja játszik a képzeletemmel.
Azonban néhány lépéssel később ugyanazt a női hangot hallottam megint. Ezúttal határozottan keserves zokogásra emlékeztetett, amit képtelen voltam figyelmen kívül hagyni.
Szinte gondolkodás nélkül kezdtem el rohanni a hang irányába, egyenesen előre az újabb kereszteződés felé.
A térkép szerint itt jobb felől nyílt egy hosszú terem, és balra haladt tovább a tárna. Folyton csak az zakatolt a fejemben, hogy hova szorulhatott be a nő, és miként tudok segítséget hívni hozzá, ha szükséges. Reméltem, hogy még azelőtt rátalálok, mielőtt abbahagyná a sírást, vagy elájulna. A fejlámpám erős, de keskeny fénycsóvája csak viszonylag kis területet világított meg, így egymagamban nem voltam igazán hatékony keresőosztag.
Azonban akárcsak az előző teremnél, itt is egyre erősebb lett a kiszűrődő fényesség, minél közelebb értem a bejárathoz. A nő hangját hol hallottam, hol nem, de a fény láttán több lépésre a bejárattól megtorpantam. Megint képzelődöm? Vagy ez most valódi?
– Gyerünk, tovább! – nógattam magam. – Akármi is van ott, meg kell néznem, hátha valaki tényleg bajba került.
Ólomsúlyként húzta le a bakancs a lábam, de lassan továbbindultam. Egészen a bejáratig jutottam, ám ott ökölbe szorult a kezem. Kiáltásra nyílt a szám, de hangot nem bírtam kipréselni a torkomból.
Anyám szobáját láttam. Ő az ágy végébe kuporodott felhúzott lábakkal. Karjai a térdére hajtott fejét ölelték át mindkét oldalról, és keservesen, magánkívül zokogott.
Apám állt vele szemben. Egyik kezében nagy konyhakést, másikban hatalmas szabászollót szorongatva üvöltött anyámra:
– Fejezd be, te ribanc! Nem hallottad?
Megdermedtem. Üvölteni akartam. Odarohanni, kitépni a kést apám kezéből és még mielőtt észbe kapna, behúzni neki egy hatalmasat. De csak álltam, gyáván és tehetetlenül. Akárcsak gyerekként.
Egyszer csak hátranézett. Egyenesen a szemembe. Talán egy percig is farkasszemet néztünk egymással, majd megfordult, hanyagul a földre hajította az ollót és a kést, és egyenesen felém indult.
Közel érve nekilökött a tárna szemközti falának. Jobb kezével megragadta a torkomat, és csak annyit kérdezett összeszorított fogakkal:
– Elmondtad valakinek?
Ahogy védekezni, úgy válaszolni is képtelen voltam.
– Halljam! Elmondtad valakinek? – veszítette el a türelmét apám. Keze szorosabbra fonódott az ádámcsutkám körül, miközben olyan közel hajolt, hogy szinte összeért az orrunk.
– Nem – nyögtem alig hallhatóan.
– Hazudsz! – üvöltött az arcomba. A lehelete bűzös volt a dohánytól és a piától.
– Nem! – próbáltam minél erőteljesebb hangot átpréselni a beszűkült torkomon.
– Helyes – mondta, aztán hirtelen elengedte a torkomat és elindult az előző terem felé.
A mozgása kimért volt és határozott. Utólag visszaemlékezve úgy tűnt, mint aki jól végezte dolgát. Már nincs miért sietnie, hisz minden, ami fontos volt, már elvégeztetett.
Ahogy távolodott, úgy halványodott a fény a teremben. Mire az alakja beleveszett a sötétbe, ismét ott álltam az üres, elhagyott, poros bánya közepén, és a fejlámpám fénye mellett próbáltam összeszedni a gondolataimat. Döntésre akartam jutni, hogy értelmet keressek-e a történteknek, vagy próbáljam elfelejteni, mint annyi mindent életem során.
Ám az érzelmeim menthetetlenül felül kerekedtek. Egész testem reszketni kezdett. Minden erő, tartás és logikai képesség ott, abban a pillanatban cserben hagyott. Éreztem, hogy a falhoz súrlódó hátizsákom vállpántja felfelé húzza mindkét vállamat, miközben a térdem apránként összecsuklik.
– Ez nem igaz! – hallottam a saját üvöltésemet, de nem győzött meg. Éreztem mindkét orcámon apám szakadatlan pofonjainak a nyomát, mikor gyerekként védelmezni próbáltam tőle anyámat. Éreztem a tompán lüktető fájdalmat a tarkómban, amit azért kaptam, mert szerinte rosszkor voltam rossz helyen. Újra éreztem a csuklóízületem roppanását, mert neki úgy tetszett megfogni.
Lassanként az egész testemet elborító sérülések fájdalmas emlékei felmorzsolták minden erőmet. Csukott szemmel próbáltam csupán a légzésemre figyelni, de a képek, az elmém mélyére száműzött hangok és az újra fellángoló fájdalmak makacsul kitartottak. Végül feladtam.
Órákig nem voltam képes mozdulni. Szinte öntudatlan állapotomban tökéletesen bekebelezett mindaz, amit egész életemben próbáltam még magam előtt is letagadni. A magyarázatok, amiket azért hoztam létre, hogy elhiggyem, minden okkal történt, és nem történhetett volna másként, ismét ellenem fordultak. A bűntudat és az értéktelenség érzésének mételyével árasztottak el. Mindig azt hittem, hogy mindezzel egyszer már sikerült leszámolnom, de be kellett látnom, hogy mégsem.
Később, kissé megnyugodva azon kezdtem el gondolkodni, hogy hogyan tovább. Próbáltam felidézni magamnak, hogy ki is vagyok. Végiggondoltam, hogy mit is vittem véghez eddigi életemben, és próbáltam elképzelni, mintha mindezt valaki másról hallanám. Tudom, hogy tiszteletet éreznék az illető iránt. Magammal kapcsolatban azonban mégsem ment. Nem éreztem sem helyénvalónak, sem hozzám illőnek.
Zsibbadtan feltápászkodtam, és a szédülésemmel megküzdve visszabotorkáltam a felszínre. Odafent már sötétedett, ezért sietni akartam, nehogy a családom aggódni kezdjen értem. Beültem a kocsiba. A táskámból rögvest előhúztam a bányához tartozó állapotfelmérő lapot. Kimért mozdulattal elővettem a mellényemben rejtőző tollat, bekapcsoltam, majd csupa nagy betűvel ráírtam a papír fejlécére:
PUSZTULÁSA ELŐREHALADOTT. GAZDASÁGI ÉRTÉKE NINCS. BIZTONSÁGI OKOKBÓL BEROBBANTÁSÁT JAVASLOM.
