Rónai Katalin: Tabu

Van úgy, hogy csöndes estéken, amikor a nap eseményeinek színes kavalkádja még ott zakatol benne, semmi más vágya nincs, mint egy pohár finom testes vörösborral kezében, beleülni anyjától örökölt kényelmes fotelba, és keresni egy jó filmet.

Szereti a művészfilmeket, de mostanában inkább az a vágya, hogy a mélyen szántó mondanivaló humorral legyen befecskendezve. Kell ez a valóságtól elrugaszkodás, hogy kikapcsolja a fejében lévő zakatolást.

Miközben matat, és böngészi a filmes csatornák kínálatát, saját filmjét nézi homloka mögött.

Felbukkan kedvesével, Ariellel folytatott vita, a nem köszönő házbéli srác, munkahelye, hogy milyen kedves volt a kozmetikában az a hölgy, amikor Leonidát kereste, és hogy megjött a várva várt csomagja Szófiából.

Mind ott van, emlékként a homloka mögött, hogy mikor kacagott, és mikor morgott, hogy hogyan lehet egy napba megannyi érzelmet belesűríteni, és már megfogalmazta, mi lett volna a nagy „HA”, ahhoz, hogy minden kisimuljon. Mert a napok rohannak, és már tudja, hogy minden perc, amelyet játszmákra veszteget, hiábavaló.

Ez alkalommal olyan filmet kezd el nézni, amely már vagy tíz perce elkezdődött. Azt gondolta, a filmek eleje néha elhagyható, mert, ha a vége hiányzik, az sokkal rosszabb.

De hiába hiányzik a film eleje, ha a többi elég ahhoz, hogy felkavarja az állóvizet.

Azt érzi, hogy a mélyben, valahol a szíve és a gyomra között egy gombóc növekedni kezd, mint amikor a félelem-szörnysárkány ébredezik, ráadásul ezzel egy időben eddig ismeretlen fizikai fájdalmak is jelentkeznek végtagjaiban.

A filmben a történetet ugyanis a Halál a „főszereplő”, ő mesél, és igazgat, saját belátása szerint.

Rájön, tehát, hogy emiatt bolydult fel teljesen,

Nem elég a végtagfájdalom, de még a szíve is olyan, mintha több száz kiló lenne.

Kikapcsolja a készüléket, és kimeredt száraz szemmel néz a vele szemben lévő, lezárt, sötét képernyőre.

Évek óta ez történik.

Sosem nézett szembe azzal, hogy milyen rémisztő számára a halál ténye.

„Amiről nem tudunk, nem beszélünk, az nincs”, hajtogatta apósa.

Mennyivel egyszerűbb, ha nem beszélünk arról, amitől szorongunk, amit nem értünk, amivel ijesztgetjük egymást, amiért szenvedni lehet, ami életünk egyik nagy rejtélye.

Hogy mi történik velünk, amikor meghalunk, hogy van-e élet a halál után, és egyáltalán, mi a halál?

Mennyivel egyszerűbben sakkban tartható az ember, aki fél a haláltól, aki bármi és bárki által korlátozva van, mert szorong az öregség miatt!

Ha, pedig nem beszélünk róla, a kommunikáció is meghal, nem segíthetünk, nincs mód a fájdalom enyhítésére, a szorongás csökkentésére.

A csoportban, ahova anyja halála után járt, ott a „tízek klubjában” szabadon engedhető volt a gyász fájdalma, és egyéb tabutémák, az elmúlás gyötrő percei, félelmei, a feldolgozatlan lenyomott emlékek kapcsán, hallva és megismerve mások érzéseit.

Ott elmesélhette azt az érzést, amelyet érzett, mellette állva, egy órával a levegőért folytatott, tüdőembólia következtében vívott, és elvesztett csatájában. És azt is, hogy azt látta, holtában is az édesanyja gyönyörű, és miközben fogta és simogatta anyja már kihűlt kezét, könnyei rá-rácsöppentek saját kézfejére, fogta és tartotta, érezte azt a kezet, amely oly keveset simogatta, és amelyet ő is oly keveset simogatott.

Homloka mögött hallotta édesanyja hangját, ahogy előző napokban azt mesélte, milyen gyönyörű férfiakat látott álmában, olyan szépeket, amilyeneket eladdig sohasem látott! Akkor, ott édesanyja utolsó testi megjelenése mellett tudta, hogy azok az angyalok voltak.

A gyászcsoportban tudott beszélni arról a nyárról is, végre igazán, amikor tizenkét éves korában, egy szál magában Boconádra küldte az anyja, el az ismeretlenbe, egy faluba, ahol az anyja sem ismert senkit, csak levelezett egy fiatalabb lánnyal, aki felajánlotta, hogy szívesen elvállalja a nyári szünetben őt két hétre.

Ezzel elfedve a titkot, amelyet nem is sejtett, hogy imádott dédnagymamája nincs többé, és, hogy mire két hét elteltével hazatér, már el is fogják temetni.

A legváratlanabb, a sors azon fintora, hogy leérkezése napján, a házban, ahova vendégként megérkezett, egy kiterített holttest, és tucatnyi siratóasszony fogadta, mert éppen a nagypapát temették!

Így lett a halálhoz nagyon furcsa a kapcsolata. Ott az idegen kiterített holtteste láttán, pár óra alatt megtanulta a siratóasszonyok által zsolozsmázott, eladdig sosem hallott Miatyánkot, és zsigereibe ült a félelem, amely aztán esténként, hónapokon át, sírógörcsök képében jelent meg, és ringatta álomba.

Hol volt már az a sértett gondolat, – amikor nem érezte eléggé szülei szeretetét -, hogy, ő majd „jól meghal”, így bosszulva meg a „sérelmet”, ami rajta esett, és a temetésén zokogó tömeg hiába sajnálja, hogy ő többé nincs már.

Ez az eset kibillentette, már nem akarta a konfliktusokat saját nemlétével megoldani!

De a téma továbbra is tabu maradt.

Aznap délelőtt, amikor édesapja meghalt, fejében szólalt meg a Hang. Bár ezt is csak évekkel később értette meg. A Hang szólt, és tudatta, hogy édesapja elköltözött a földi síkról. A hírt édesanyja csak órákkal később erősítette meg. Telefonjuk nem volt, anyjával folytatott telefonbeszélgetést anyósa, apósa és férje asszisztálták végig, megint nem volt mód arra, hogy a hír és önmaga találkozzon, és oldja fel azt a bizonyos félelem-görcs sárkányt, amely valahányszor bárki halála kapcsán begyűrűzött belső tereiben.

Sok évvel később, amikor már mindenki rendelkezett saját mobiltelefonnal, egy nyári estén telefonja, ágyától tíz méterre, nyaralóban a földszinti töltőn maradt, ő, pedig a tetőtérben, arra ébredt, hogy a telefon kitartóan csörög. Első gondolata az volt, hogy valaki félretárcsázott, vasárnap hajnali fél hétkor, de lebotorkált a magas lépcsőn, hogy elhallgattassa, és a többiek se ébredjenek fel a monoton csörgésre. A kijelzőn az ismeretlen feliratot olvasta, mégis felvette, s halkan beleszólt. A hír, mely azonnal felébresztette, apósa hangján közlekedett az éteren át, volt férje az éjjel bekövetkezett váratlan haláláról számolt be. A gombóc már épp indulni akart, de végül, hallgatva, apósa sokktól kimerevedett, monoton beszámolóját, elmaradni látszott.

Ismeretlen számról még kétszer jött hívás az elkövetkezendő években.

Két év múlva a kórház hívta, hogy apósa követte a fiát.

Négy évre rá, pedig édesanyja távozott el egy vasárnap este, amikor épp családjával, két lányával, vejeivel, és négy unokájával ünnepelt.

Anyósát, férjét, apósát, édesanyját ő temettette el és elfojtotta az érzéseit.

A gyászfolyamat is egyfajta tabu, úgy beszélni a veszteségekről, hogy közben képesek legyünk feldolgozni azokat. Szerencséjére összetalálkozott azokkal a számára azóta is fontos emberekkel, akikkel a beszélgetés, az oldások segítséget nyújtottak, hogy elengedhesse félelem-sárkány gombócát, amely a gyomrában minden családtag halálánál öklömnyiből hatalmassá duzzadt.

Nézi a fekete képernyőt, ízlelgeti a témát, barátkozik vele.

Aztán elhatározza, hogy ír minderről. Ír a halálról, a nagy tabutémáról.

 

Rónai Katalin
Rónai Katalin