Motto:
Nem úgy mese, ahogy te gondolod
sorsokból szőtt álom
álomból szőtt sorsok
valahol mind igazak…
Valami mindig hiányzott az életéből.
Nem kincs, vagyon, drága ház, autó… A TÁRS. Az hiányzott.
Teó mióta az eszét tudta, azt kereste. A másik felét.
Sok nőt szeretett. Igazából a nők érdekelték a világon a legjobban. Vágyott a testükre, az érintésükre, a becézésükre, a mosolyukra. Tisztelte őket. Jóképű volt, erős, humoros, jó szerető, így a nők szívesen adták oda magukat. Tulajdonképpen mindenüket odaadták volna, ha velük marad. De azt a megnevezhetetlen valamit nem kapta meg tőlük, hiába kereste. Pedig sokszor annyira közel volt…
Az elsőt, aki annyira megérintette, elvette feleségül. Hamarosan kiderült, hogy tévedett, így továbbra is kereste az igazit. Időnként vissza-visszatért az asszonyhoz, hátha mégis… Meg hát szép volt a nő, vágyódott utána. Büszke volt rá hogy a környék legszebb lánya őt választotta. Csak a szex, az nem működött. Neki kevés volt, hogy a nő csak széttegye a lábát, hogy na, tedd a dolgod, aztán hagyj aludni…
Sok évig tartott ez a se veled, se nélküled állapot. Közben a nők jöttek- mentek, s mire megint majdnem sikerült olyat találni, aki a társa lehetett volna, felesége várandós lett. Régi vágyuk vált valóra. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mindenük meglegyen, és teljes szívből szerette kisfiát. Bármilyen fáradt volt, felkelt hozzá éjjel, ha sírt. Nem esett nehezére tisztába tenni, fürdetni, öltöztetni, babusgatni, szívesen főzött neki… anyaszívű apa volt, abban az időben, mikor a férfiak magukhoz méltatlannak tartották ezeket a dolgokat.
Mégis minden elromlott, bár sosem működött igazán.
Elindult újból, ott hagyott mindent, keresni azt a valamit, ami még mindig hiányzott az életéből. Bízott magában, és továbbra is töretlen bizalommal fordult a nők felé.
Kisfiát gyakran látogatta, és olyankor sokat sétáltak a közeli csodálatos parkban. Kedvelt helyük volt a Tündérfürt sétány melletti tó. A partján állt egy hatalmas, ősöreg fűzfa. Göcsörtös törzse kedvelt mászóka volt a gyerekek számára. Vékony ágai a földig értek, nyáron sűrű lombja oltalmat adó sátorként borult az árnyat keresőkre. Különleges kisugárzása volt.
Teó szokásává vált, hogy munka után a parkban mászkált. Nem volt kedve a haverokkal sörözni, éppen nő sem volt az életében. Jól esett a lelkének egy kis csönd, nyugalom. Ilyenkor már nem sokan bóklásztak, néhány szerelmespár andalgott a tó partján.
Leheveredett a fűzfa alá. Beszívta a virágok illatát, hallgatta a tücskök ciripelését, az aludni készülő madárkák neszezését. A gondolatai az új kolléganője körül jártak, mikor egy kéz finom simítását érezte az arcán. Felült, de nem látott senkit. Pedig határozottan érezte valaki jelenlétét, és valami különleges, finom illatot. Lehet, téved, csak túlságosan fáradt, és hallucinál-gondolta. A fűre hullott száraz virágszirmok, mint pillangók, finoman kavarogtak, épp csak annyira, amennyit egy sóhajtás mozdíthat rajtuk…mégis, mintha valaki könnyű léptei lettek volna…
Valahányszor egyedül ment a parkba, a fűzfa alá telepedve mindig jött ez az érzés: van ott valaki, és kapcsolatba akar vele lépni. Érezte a simogatást. Határozottan érezte, ahogy játékos női ujjak az ajkát cirógatják, körberajzolva vonalát. Próbálta elkapni a kezet, de csak a levegőt markolta…
Szép nyári este volt az is, Szent Iván éjszakája, amelyik örökre megváltoztatta az életét. Szokásához híven a fűzfa felé vette az útját. Tücskök, békák százai adtak szerenádot, csillagok milliárdjai tündököltek a tiszta, felhőtlen, feketébe hajló mélykék égbolton. A távolból vidám zsivaj hallatszott, tűzugráshoz, parázson járáshoz készülődött egy nagyobb társaság. A máglyát már meggyújtották. Fénye sejtelmesen világította be az eget. Fény és világosság győzelme a sötétség és a halál felett…
Táncoltak, énekeltek, de Teót nem zavarta. Másfele járt az esze. Leült a tó partján, feltűrte a farmer szárát, lehúzta cipőjét, lábát a langyos vízbe lógatta. Talpát csiklandozták a cikázó apró halak. Hátát az öreg fűzfa göcsörtös törzsének támasztotta, a vízbe lógó vékonyka ágak függönyén át nézte a víz tetején a holdfénnyel játszó hullámokat…
És akkor újból érezte a szédítő finom illatot, érezte, ahogy a kéz végigsimít az arcán, és egy női test körvonalai bontakoztak ki a hold rávetődő fénysugarában. Csak egy vékony muszlin takarta a testét, mely karcsú volt, törékeny, és tökéletes. Haja dús, derékig érő, szőke zuhatag. Pont, mint álmai nője.
Leonida volt, a fűzfa tündére, aki csak ezen az egy éjszakán ölthet emberi testet. Leonida, aki régóta figyelte Teót, és szerelemre gyúlt a férfi iránt, felemelte köntösét, mezítelen teste a legszebb volt, amit eddig a férfi látott. Minden porcikája égett a vágytól. Nem érdekelte, hogy újabb tévedés lesz-e az életében. Gondolkodás nélkül dobálta le magáról ruháit. Mikor egymáshoz értek, a világ megszűnt létezni számukra. Ölelték egymást egyre szenvedélyesebben, az önkívületig szinte a fájdalomig, amikor megszűnik az én, a te, csak a Mi létezik. Eggyé váltak.
Salix, a vén fűzfa megremegett. Lassan gyökereket font köréjük, és egyre szorosabban a törzséhez szorította őket, míg ő is eggyé nem vált velük…
Ősszel, mikor a lehullani készülő levelek, mint pillangók lebegtek a csupaszodó faágakon, csodájára jártak az öreg fának, úgy nézett ki a törzse, mintha egy szeretkező pár lenne.
Aztán valaki körbekerítette Salix törzsét, zavarta a látvány. Aztán engesztelésül, a fűzfa tündérének faragott egy szobrot, mely most is ott ül a tó partján…
