– Én vagyok! – szólt Batz rekedt hangon, amint Berth kikukucskált a résnyire nyitott ajtón. – Csak én… – sóhajtott nagyot, miközben Berth a zárral pepecselt.
– Tudom, hogy látni sem akarsz, de kérlek, hallgass meg! – esdekelt Batz, miután Berth kinyitotta az ajtót és kérdőn nézett rá. – Nem akarlak feltartani… de ezt muszáj elmondanom, akárhogy is döntesz végül!
Berth arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Hideg tekintettel mérte végig a férfit, akit valaha szeretett. A régen hatalommal bíró, erős férfi most itt állt előtte rongyosan, összeesve, kétségek között vergődve.
– Könyörgöm, Berth! – kulcsolta imára a kezét Batz, látva Berth hűvösségét. – Csak öt perc! Ennyit adj még nekem az életedből! Aztán elmegyek… bár nem tudom, hova, de nem is számít.
Berth végül lassan elállt az ajtóból, utat nyitva Batznak. Batz bizonytalan léptekkel ment az előszoba közepéig, majd megállt. Berth bezárta az ajtót, majd megfordult.
– Köszönöm! – motyogta Batz, majd ideges mozdulatokkal lefejtette magáról a szakadt kabátot, az átázott sapkát, és a falra szerelt fogas felé nyúlt, hogy felakassza őket. Berth azonban közbelépett. Némán elvette mindkettőt a kezéből, az előszoba másik oldalán álló üres fogasra akasztotta őket, majd várakozó tekintettel nézett Batzra.
Batz zavartan forgolódott néhány másodpercig, majd riadt tekintettel nézett Berthre.
– Bemehetek? – kérdezte alázatosan, miközben bizonytalan mozdulattal a nappali felé mutatott.
Berth továbbra is hallgatott, ám feje apró biccentése olyan örömöt okozott Batznak, mintha a nyakába ugrott volna.
– Köszönöm! – motyogta szinte magában. – Nagyon köszönöm! – szajkózta félszegen, miközben a nappali garnitúrája felé vette az irányt.
Berth lendületesen megelőzte, majd egy szó nélkül leült az egyik fotelbe. Batz követte, majd leült a kanapéra. Épphogy csak a szélére ült, mint aki tudja, hogy bármikor felállíthatják és kitessékelhetik, de azért mégiscsak hálás volt.
– Én elmentem… – kezdett bele bizonytalanul a mondókájába. – Tudod, oda… khm… abba a házba… – tördelte a kezét, miközben lesütötte a szemét.
– Tudom, hogy sokáig akartad, hogy elmenjek, én meg ellenálltam, de megtettem, Berth, megtettem! – fordult teljes felsőtestével Berth felé. – Olyan nehéz volt! Olyan dühös voltam… és hülye! Tudom, Berth, hülye voltam. Előbb kellett volna! De mégis megtettem! – emelte fel a hangját apránként.
– De erre nem számítottam… – komorodott el újra. – Tönkrementem, Berth, mindenem odalett. Emlékszel erre a nadrágra? Te vetted nekem, amikor még ifjú házasok voltunk. Imádtad rajtam, én pedig fürödtem az örömödben. Ugye emlékszel? – próbált mosolyt erőltetni az arcára, miközben kérdőn nézett Berthre.
– Ezt megtartottam. Ehhez ragaszkodtam, de minden más elúszott – fordult ismét magába Batz. – Minden a szamáremberé lett… – csuklott el a hangja.
– Te tudtad, Berth, hogy ott az a szamárember? – fordult ismét a még mindig szótlan Berth felé. – Ugye tudtad? De mindegy is… – legyintett Batz, mint aki feladta, hogy Berthet bevonja a beszélgetésbe.
– Olyan nyomorultan nézett ki a szerencsétlen – meredt Batz maga elé, miközben belekezdett a mesébe. – Amikor belépett a szobába, mintha meghökkent volna, hogy ott talál. Mintha megtántorodott volna a tudattól, hogy nincs egyedül. Hirtelen megragadta az ajtófélfát, és percekig állt rám meredve. Mint aki nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.
– Persze én sem értettem, mi folyik, ezért lassan felálltam a fotelből, majd úgy, ahogy voltam, újsággal a kezemben megfordultam – folytatta Batz rövid szünet után. – Nem tudom, mi járhatott az ő fejében, de az enyémben üresség volt. Mégis mit gondolhattam volna? Egy ember magasságú, szamárfejű lényről? – tért vissza az élet Batz tekintetébe egy pillanatra.
– De nem is ez a fontos… – zuhant vissza a saját történetébe. – Végül hellyel kínáltam. Nem is tudom, miért… – merengett a saját szavain. – Ám miután leült, hirtelen kitört belőle a zokogás.
– Ismersz – szólította meg Berthet hirtelen –, nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, de ebben a fickóban volt valami. Nem is tudom…
Batz elhallgatott, mint aki újra és újra végiggondolja a történteket. Végül, mint aki elszánta magát, folytatta:
– Azt mondta, hogy el fogja veszíteni mindenét, mert elveszítette az állását. Elmesélte, hogy nem veszik át többé a mosolyát, hiába volt az övé a legszebb az egész városban – lendült bele egyre jobban a történetbe, miközben felállt, megkerülte az asztalt és indulattal telve járkálni kezdett a szobában. – Ennek a szerencsétlennek gyerekei voltak, boldog felesége és hivatása… csupa olyan, ami nekem soha nem volt, és talán már nem is lesz.
– Ami neki nem volt, az pénz és lehetőség. Lehetőség elmenni egy másik városba, ahol a mosoly még tartja az értékét, és pénz, hogy a családja túlélje, míg talál ilyen várost. Én vállaltam, hogy állom a költségeket, tegyen meg mindent, ami ahhoz kell, hogy újra teljes legyen az élete.
– Berth! – állt meg hirtelen a nővel szemben. – Én fizettem valaki mosolyáért! El tudod ezt képzelni?
– Mindenem odaadtam, csak hogy mosolyogni lássam, amikor visszamegy a családjához, amikor új életet kezd! Fizettem a mosolyáért, hogy legyen mit eladnia, ha megtalálja azt a várost! Elhiszed? – harsogtak a szavai. – Én! Akitől azért válsz el, mert egy szívtelen munkamániás! Én, akiről azt állítod, hogy leszoktál mellette a nevetésről, akiről azt állítod, hogy elvette a fiatalságodat, miközben nem adott mást, csak pénzt! ÉÉN! – töltötte be a szobát a hangja és a taglejtése.
– De mindegy is – legyintett lemondóan. – Én már azelőtt elveszítettem mindent, hogy elmentem oda. Téged, az életünket, a reményt, hogy azt az életet, amit mások irigyelnek, emberibbé varázsolhatjuk ketten. Te és én. Azt, hogy ezt a mi kis megjavított világunkat idővel megoszthatjuk a gyermekeinkkel, akik már soha nem lesznek…
– Köszönöm, hogy időt szántál rám… ránk… vagy… – csuklott el Batz hangja, miközben görnyedten, lemondóan elindult az előszoba felé. A szeméből egy könnycsepp futott végig a szájáig, miközben fel sem nézett Berthre. Tudta, hogy mindez az ő hibája. Tudta, érezte, hogy vezekelnie kell, ezért eszébe sem jutott haragudni Berthre.
Az előszobába érve lassan, elcsigázottan levette a kabátot és a sapkát az állófogasról, majd a karjára terítve megállt egy pillanatra. A lakásban vágni lehetett a csendet, és tudta, hogy ezt is ő okozta. Szeretett volna elbúcsúzni, de úgy érezte, hogy Berth már rég lezárta a kettőjük kapcsolatát. Ezért nagyot sóhajtott, majd az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset.
– Azért segíthetnél megtervezni az elkövetkező negyven-ötven évet! Azt hiszem, nem egyedül akarom elszúrni – szólt ki a szobából Berth váratlanul. – És az a gatya… szerintem pont arra vár a mosógép, nem gondolod?
