– Apa! Gyere gyorsan!
Peti kirohant az erdőből, feltépte a vezető oldali ajtót, és igyekezett rávenni az apját, hogy szálljon ki a kocsiból.
– Mi az, mi történt? Jól vagy? – Gábor végigtapogatta a fiát, esetleges sérülés után kutatva.
– Gyere gyorsan, siess! Segítsünk neki! – Peti könnyeivel küszködve magyarázott, és ráncigálta apját a fák közé.
– Ne rohanj már annyira! – szólt Gábor, amikor alig bírt lépést tartani a fiával. Nem volt ösvény, cipője belesüppedt a puha avarba, a nekicsapódó faágakat egyre sűrűbben kellett félresöpörnie az útból.
Peti egyszer csak megállt, és szinte szoborrá meredve a földet bámulta. Az apja hirtelen megtorpant, és szörnyülködve nézett át fia válla felett.
– Te jó Isten! Reméltem nem nyúltál hozzá!
Egy fához kötözve egy mocskos, összeragadt bundájú, felismerhetetlen világos szőrcsomó feküdt. A bundájába beleragadva falevél, ágak, rászáradt sár. A szaga is orrfacsaró volt, mintha már nem élne. Az apa karon ragadta a fiát, hogy elhúzza a döglött állat közeléből, ami egyszer csak megmozdult.
– Apa! Ugye segítünk neki? – Peti könyörögve nézett az apjára.
– Oké! De te mondod meg anyádnak, hogy miért van ilyen szagom! – Gábor elővette zsebkését, és elvágta a kötelet. Ölbe vette a bűzlő szőrcsomót és fia kíséretében elindult kifelé az erdőből. Szutykos kis csomagját betekerte a csomagtartóból kivett plédbe, és a hátsó ülés elé tette az állatot. Amikor beült a vezetőülésbe, a fia már türelmetlenül várta. Peti alig bírt ülve maradni, kérdésekkel bombázta.
– Hova megyünk most? Hazavisszük először vagy orvoshoz? Anya mit fog szólni hozzá?
– Állatorvost nem ismerek egyet sem, de láttam egy menhelyet nem messze innen. Ott biztos tudnak rajta segíteni. A kutya nagyon beteg, elsősorban orvos kell neki, a többit majd meglátjuk.
***
A kocsi nemsokára fékezett és megállt egy kertes ház előtt. Peti kiugrott az ülésről, és a kapu felé rohant, Gábor kivette a kutyát a hátsó ülésről és indult utána. Érkezésükre felfigyelt egy fiatal férfi, aki a segítségükre sietett.
– Van itt orvos? Találtuk egy kutyát! – hadarta gyorsan Gábor.
– Az épület végén, az utolsó ajtó balra. Szerencséje van, a doktornő még éppen itt van. – A férfi az utolsó szavakat már elharapta, mert nem volt kinek mondania.
Gábor elindult a rendelő felé, Peti után. A fiú megállt az ajtóban, és riadt tekintettel a felnőtteket bámulta.
– Elpusztult állatokat… – kezdte a doktornő, amikor meglátta a felé közeledő férfit a bűzös, koszos kis csomaggal.
– A kutya még él! – közölte Gábor.
A doktornő hitetlenkedve nézett a férfira. Megvizsgálta a kutyát és rögtön tette a dolgát. A mellső lábán ollóval levágta a szőrt, majd bekötött egy infúziót. A gondozó közben ki akarta vezetni Gábort a kis rendelőből, hogy legyen helyük dolgozni, de a fia mindenképpen látni akarta, mit csinálnak a kutyával, így Peti mellett maradt. Szótlanul nézték, ahogy az állat megmentésén dolgoznak.
A doktornő utasítására két asszisztens nekilátott géppel levágni az állat szőrét, ami annyira összegubancolódott, hogy nem tudta tőle megvizsgálni. A két nő így szólt munka közben a kutyához.
– Mit csináltál szegénykém, hogy így végezted?
– Az ilyen emberre a sapkámat nem bíznám!
– Milyen lehet? Havanese vér biztos van benne.
– Tiszta seb az egész kutya! Szólok a doktornőnek, hogy mindjárt megvagyunk.
***
Gábor és Peti fáradtan, szomorúan szálltak ki a kocsiból és indultak be a házba. Egész úton hazafele a kutyáról beszélgettek, vajon hogy került oda, mi történt vele, és milyen jó, hogy éppen arra jártak. Peti nagyon sajnálta a kutyát, ott akart maradni vele, apja csak nehezen tudta rávenni, hogy induljanak haza. Éva már az ajtóban várta őket. Fázósan húzta össze a derekán a kötött pulóverét.
– Mi ez a bűz? Döglött halat fogtatok?
– Anya! Megmentettünk egy kutyát! – Peti izgatottan, szinte dadogva kezdett bele a délután történtek elmesélésébe.
– Kutyát? Nem horgászni voltatok?
– Akkor találtuk, amikor jöttünk hazafelé. Bevittük az állatmenhelyre, ők majd meggyógyítják. Olyan aranyos kutya volt!
A nő kérdőn nézett a férjére, aki csak azután szólalt meg, hogy a fia bement a házba.
– Koszos volt, mocskos és büdös, talán meg sem éri a reggelt. De ahogy Peti kétségbeesett, nem hagyhattam ott.
– Eszedbe ne jusson – felelte Éva.
– Mire gondolsz?
– Kutyát hozni a házhoz.
***
Másnap reggel, amikor mindenki indulásra kész volt, Gábor kézbe vette a táskáját, leakasztotta a slusszkulcsot, amikor Peti kirohant mellette az ajtón.
– Meg akarom látogatni a kutyát!
– Valamit nem felejtettél el? Az iskolatáska!
A gyerek kedvetlenül ballagott vissza, felvette az iskolatáskáját, kabátját kézbe fogta, és újra az ajtó felé indult.
– Iskola előtt még…
– Nem! Délután arra jövök haza és meglátogatom. Ígérem!
Peti beletörődött apja válaszába, kedvetlenül ment ki a kocsihoz.
– Tudod, hogy ezt nem úszod meg – súgta az anya a férje fülébe, vigyázva, hogy a gyerek meg ne hallja.
– Tudom! Csak nem tudom, hogy mondjam meg neki, hogy elpusztult a kutya.
***
Peti csalódottan vette tudomásul, hogy apjának nem jutott ideje meglátogatni a kutyát. Két hét múlva, amikor a menhely vezetője felhívta a szükséges papírmunkák miatt, már nem tudta tovább halogatni. Amikor a kutyát bevitték, a gyerek zaklatott állapotára tekintettel eltekintettek tőle. A vezető egy nyomtatványt adott át neki, hogy töltse ki.
– A nyilvántartás miatt kell. Minden hozzánk került állatról vezetünk: hogy került ide, van-e gazdája, ki hozta ide. A felesleges bonyodalmak ellen.
– A város déli részén, a horgásztó melletti kiserdőben találtuk. Van esély rá, hogy felépül?
– Az a kutya nagyon akar élni! Másnap reggel már evett néhány falatot, és a sebei is elkezdtek gyógyulni. De tudja mit, nézze meg maga is.
A nő letette a kezében lévő nyomtatványt, felállt, és kiment az irodából. A férfi szótlanul követte a szomszéd szobába. A feltűnően tiszta helyiségben középen egy fém vizsgáló asztal állt, mellette a falnak rögzítve néhány kisebb-nagyobb ketrec. Az ott szorgoskodó fiatal nő a férfire pillantva odalépett az egyikhez, és kivett belőle egy szinte csupasz, rózsaszín apróságot.
A kutya tele volt sebbel, egy kötés volt a lábán, egy a hátán, horzsolások rajta több helyen is; sántítva közlekedett, és látszólag jól érezte magát. Az állat megismerte a férfit, odament hozzá. A férfi észrevette, leguggolt hozzá és megsimogatta. Egy kéznyalás volt a válasz.
– Gubanc most megköszönte, hogy megmentette az életét.
– Gubanc? Ja, igen. … Jelentkezett érte valaki?
– Még nem. De ezek után, vissza sem kapná. Chip nincs benne, nem tudjuk azonosítani, az is kétséges, hogy egyáltalán beoltották-e.
– Köszönöm! – mondta Gábor, és a menhely vezetője után ment, vissza az irodába. Gubanccal nem is foglalkozott tovább, nem vette észre, hogy a kutya sántikálva utána bicegett. Amikor a férfi megállt az ajtóban egy pillanatra, Gubanc utolérte, hozzá akart bújni, de ő hamarabb ellépett onnan. Gubanc türelmesen sántikált utána. A gondozónő kíváncsian nézte a jelenetet, majd a távozó férfi után szólt.
– Uram! Azt hiszem, önnek van egy kutyája.
Gábor megállt, és visszanézett, ami elég volt Gubancnak ahhoz, hogy utolérje. Befészkelte magát a két cipője közé, és meredten felfelé nézett. A férfi lehajolt érte, óvatosan a karjába vette.
– Azt hiszem Gubanc megszerette magát – jegyezte meg a gondozónő.
– Pedig alig látott, ilyen rövid idő…
– A kutyák megérzik, hogy ki a jó ember! Sohasem tévednek. A szíve szakadna meg szegénykémnek, ha itt hagyná.
– Szeretném a kutyát örökbe fogadni. Hogy is megy ez? – kérdezte Gábor bizonytalanul, amikor a gondozónő távozott.
– A kezelése még tart, de örökbe adható. Néhány alkalommal még vissza kell hoznia, ha ezt vállalja, akkor viheti Gubancot.
***
A férfi izgatottan, szinte remegő kézzel kormányozta be a kocsit az udvarra. Beállt a garázs elé, és leállította a járművet. A fia nem bírta kivárni, hogy bemenjen a házba, kiment elé az udvarra. Alig várta a híreket a kutyáról.
– Apa! Apa! Voltál a menhelyen? Megnézted a kutyát? Mi van vele?
– Talán először „Szia apa”. Igen meglátogattam. És jól van.
– Tényleg? És jobban van már, beteg még?
A fiú teljesen izgalomba jött. Ott lábatlankodott az apja mellett, akinek folyton kerülgetnie kellett, hogy ki tudja venni a holmiját a kocsiból.
– Tudod mit? Nézd meg te is.
– De jó, megyünk megnézni! – hangzott az örömteli kiáltás, és a fiú beszaladt a házba, az apjának úgy kellett visszakiabálni.
– Hova mész? Gyere ide!
A fiú odament a kocsihoz, megállt apja mellett. Mikor apja kinyitotta a kocsiajtót, először szóhoz sem jutott a meglepetéstől.
– Elhoztad! Köszi! Nagyon szeretlek! Te vagy a legjobb apa a világon!
Megölelte a kutyát, ölbe vette és az anyját hívogatva, könnyes szemmel szaladt be vele a házba.
– Igen, tudom. Egész addig, amíg számon nem kérem a matek házit.
Gábor boldogan nézett Peti és Gubanc után, aki, miután letették a padlóra, visszasántikált az ajtóba, leült, és megvárta, amíg a férfi is bemegy a házba. Gábor megsimogatta a kutya fejét, amikor elment Gubanc mellett. Ránézett az őt bámuló három emberre, majd orrával Peti felé lökte a mellette lévő labdát.
Vacsora után Éva elgondolkozva nézte Gábort és Petit, ahogy Gubanccal játszottak.
– Min töröd a fejed? – kérdezte tőle Gábor, amikor felállt, és odament hozzá.
– Hogyan fogod Petinek megmondani, hogy nem tudjuk megtartani a kutyát? Emlékszel mit mondtam: „Itt márpedig nem lesz kutya!”.
– Peti miatt nem hagytam ott, aztán, nem is tudom, látnod kellett volna, hogy nézett ki. Ahogy rám nézett, azzal a tekintettel… nem tudtam megtenni vele, hogy ott hagyom.
Gubanc a játékot megunva besántikált a konyhába, és odament Évához. Leült mellé, fejét ráhajtotta a lábára, sóhajtott egy nagyot, és a ráemelte a tekintetét. Mikor Éva arrébb tette a lábát, Gubanc Gáborhoz sántikált, aki ösztönösen nyújtotta a kezét, és simogatta meg a kutya fejét.
– Petinek hízelegj! Ha ő nem talál meg, akkor már nem lennél. Ő mentett meg, neki tartozol köszönettel – mondja Gubancnak, de az csak nézett rá hatalmas fekete, csillogó szemeivel, és nem mozdult. – Vajon mi járhat most a fejében?
– Csak egy kutya, nem gondol semmire – felelte morcosan Éva.
– Ugyan már, adj egy esélyt neki, ha másért nem, Peti kedvéért. Igen, tudom mit mondtál, de láttad, milyen boldog volt, amikor meglátta Gubancot. Csak egy hónapot kérek, és ha még mindig ugyanaz a véleményed, akkor keresek neki más helyet.
Éva egy ideig még nézte férjét, ahogy Gubancot simogatta, majd megjegyezte: – Egy hónap!
A kutya úgy nézett Gáborra, mintha minden szavát értette volna. Nemsokára odaballagott Petihez, az ölébe vackolta magát, és onnan figyelte Évát. Tekintetével követte szinte minden mozdulatát.
Éva az egyik délután arra ment haza, hogy Gubanc sehol sincs. Egy ideig kereste, aztán felhívta Gábort.
– Nem találom Gubancot, a lakásból nem szökhetett ki… már nem tudom, hol keressem.
– A kutya velem van, keresek neki másik… most le kell tennem, nemsokára visszahívlak.
Gábor nem sokkal később hazament, kiszállt a kocsiból és bement a házba.
– Mi a baj, történt valami? – kérdezte feleségét, amikor meglátta könnyes szemeit. Odament hozzá, és megölelte. – Elfelejtettem, vagy rosszul csináltam valamit?
– Hiányzik!
– Mi hiányzik?
– Gubanc hiányzik! Nem tudom hova tűnt, egész délután kerestem. Megszerettem azt a kutyát, pedig azon voltam, hogy ez ne történjen meg. Hiányzik Gubanc, és nem akarom, hogy új gazdát keress neki!
– Új nyakörvet kerestem neki, mert a régit már szétrágta, és ma kellett visszavinni az állatorvoshoz kontrollra.
Gubanc, mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek, berohant a nyitott ajtón. Éva felkapta a kutyát, és magához szorította.
– Nem gondoltam volna, hogy egy kutyát ennyire meg lehet szeretni! – Kibuggyanó könnyeit ezúttal nem a zsebkendő, hanem Gubanc bundája törölte le.
