Még korán volt, mégis frissen és tettre készen ült fel az ágyában. Próbálta átgondolni, hogy mi is fog ma vele történni, de elakadt a harmadik mondatnál, mert nem akarta érezni újra a félelmet az ismeretlentől. Gondolta, nyom egy jó kis imát, azzal nem lehet baj. Igen ám, de melyik vallás, melyik könyörgését, s milyen nyelven, hogy igazán hatásos legyen. Kiverte a víz, hogy most mi lesz…
„Semmi baj Drágám! – hallotta anyja megnyugtató hangját. Nem tudsz imádkozni, nincs hivatalos papírod róla, hogy bármelyik felekezethez tartoznál, legyen szabad a lelked, mondd az imádat a saját érzéseid, vágyaid alapján. Meghallják, akikre tartozik!”
Jé, tényleg! Ahogy minden reggel szokta? Rendben legyen így! S elhelyezkedett a földön, hogy a mindennapos rutin segítségét híva belekezdjen az aznapi nagyon fontos meditációba…
Azonban még el sem kezdte, mikor a jeges rémület behatolt a testébe, kiverte a jéghideg veríték, hogy utána a forróság elpárologtathassa testéről a rémület nedvességét…
– A mai nap nem lehet a rutin gondolatokat elmondanom! – sikított fel benne a kétségbeesés. – Ez nem olyan nap, mint bármelyik. – hallotta a lelkében a saját szavait.
Mindenkitől ezt a különleges mondatot kapta az elmúlt napokban. Meg, hogy mennyire büszkék rá, hogy legyen ügyes abban a pillanatban, és hogy minden ezen múlik. Persze, hogy fél, persze, hogy arra koncentrál, hogy milyen lábbal kelljen fel.
És tessék! Végigmérte magát térdeplő pózában, s még mélyebbről érezte a félelem megsemmisítő erejét: fogalma sem volt, hogy melyik lábával lépett le az ágyról.
Kész, elveszett. Tuti, hogy a ballal. Ilyen napokon biztos, hogy a ballal. Amúgy nem érdekelte a tény. Örült két hosszú és karcsúan vékony lábainak, mert mindig mindenki megcsodálta rövid szoknyáiban vagy sortjaiban.
Ijedten összerezzent, azzal az éles tudattal, hogy a félelem a mai nap a társa, s ez ellen semmit nem tehet már.
Ekkor a rádió bemondónőjének kellemesen semmilyen hangja térítette magához:
– Jó reggelt mindenkinek! Megkülönböztetett szeretettel köszöntöm a mai nap különleges szereplőit, az érettségizőket! Nagyszerű, hogy eljutottatok ehhez a biztos ponthoz a mai rohanó és másokkal egyre kevésbé foglalkozó világban. Legyetek büszkék magatokra, hogy befejeztétek a középiskolai tanulmányaitokat, s társadalmunk hagyományainak megfelelően érettségi írásbeli vizsgát tehettek számot adva mindarról, amit a sok év alatt tanáraitok nagyszerű tudásából átvettetek, magatokévá tettetek! Ó, bárcsak én is itt tartanék még! Na persze a mai tapasztalatommal. Hihihi, szóval nagy kalappal nektek éppen érők! Büszke vagyok rátok! Induljatok dolgozatot írni, hadd javítsanak drága tanáraitok!
A lány lemerevedve hallgatta a női hangot, alig hitt a fülének, de érezte, ahogy fokozatosan kivilágosodik körülötte a szoba, s hogy lelkében valami huncut kis szitakötő bontogatja szárnyait, hogy felreppenve meghódítsa a világot. Nem értette, mitől félt eddig. Rápillantott elzsibbadt lábszáraira, s hangosan robbant ki belőle:
– Így is lehet gondolni? Így is lehet hozzáállni? Igen, csak így lehet! Nincs miért félnem, max megismétlem ősszel. Ez tetszik, ez én tudok lenni!
Azzal felpattant és kirobogott a konyhába, anyja nyakába ugrott szélviharként, s azzal a magabiztos, lehengerlő modorral búgta aggódó mamája fülébe a köszönömöt, amit csak egy éppen érettségiző kisfelnőtt tud lelkében a félelemmel, de hangjában az áradó boldogsággal immár, hogy:
– Mami, ma kezdem az érettségit. Nagy dolog?! Te is megcsináltad, megyek hát, írok egy jó kis dolgozatot én is!
Szabó Ágnes – Magyartanár és táncpedagógus vagyok, ekként is dolgozom már több évtizede. Így kicsik és nagyok által is rálátok a világra. Hogy tetszik-e? Nem mindig, de kezemben a tanárságom, így a szó erejével és hatásával lehetőségem van terelgetni az általam járt „Sárgaköves Út”- ra a kíváncsi Kék Madár keresőket! Talán a rövid írásaimat és az interjúkötetemet olvasók között is lelek útitársra! http://alomvalosag.hu/
