Menyhártné Zana Éva

Menyhártné Zana Éva: A gyűrű

Emília torkát páni félelem szorította. Úgy elhatalmasodott rajta, hogy úgy érezte, képtelen tovább vezetni. Meglátta egy benzinkút reklámfényeit, indexelt, besorolt a lekanyarodó sávba. Még félig van a tank, de a biztonság kedvéért rátöltött. Öreg volt az autó, és a frissen felújított motor zabálta a benzint. Mert nem bírt várni. Hiába mondta a szerelő, hogy szép fokozatosan járassa be. Most is mit csinált, 170 km/óra sebességgel tolta, jó hogy nem esett szét alatta.

A Shopban üdítőt és szendvicset is vásárolt, és persze kávét, tejszínnel. Beült a volán mögé, ráhajtotta a fejét a kormányra, és csak úgy volt, egy darabig.

Még visszafordulhatna. Kitalálhatna valami meggyőzően hangzó magyarázatot. Eh, essünk túl rajta, gondolta, s elmorzsolt egy kibuggyanó könnycseppet.

Beindította a motort. Időközben eleredt az eső. Pillái verdesve követték az ablaktörlő oda-vissza táncát. Visszasorolt a sztráda forgatagába.

Egy ismert szórakozóhelyre beszéltek meg randevút, a távoli nagyvárosban. Fáradtan kanyarodott a kivilágított parkolóba.

Ma vége. Sóhajtott egy nagyot. Csak a lelkiismeretének tartozott ezzel az úttal. Ed már a múlt.

Kedvesen köszöntötték egymást. Ed lovagiasan a gyönyörűen díszített asztalhoz vezette. Gyertyák, pezsgő, piros rózsacsokor, halk zene. Mi ez? Egy kapcsolatot nem így szokás lezárni! Végignézett magán. Farmer, póló, bőrdzseki – igaz, minden a legutóbbi divat szerint–feltupírozott, borzas haj… Valószínű a szeme is piros a sírástól. A szemfesték! Elfelejtett tükörbe nézni. Istenem, hogy nézhetek ki – gondolta.

Eden elegáns öltöny, fehér ing, csokornyakkendő. Sose hordott ilyen öltözetet. Zavartan körülnézett, és akkor döbbent meg igazán: sehol, senki. Ők az egyedüli vendégek, körülöttük ugrál a pincérek hada, lesve kívánságaikat.

Kirázta a hideg, és újból az a megmagyarázhatatlan félelem lepte el. Az ujjai elhidegültek. Megindult egy verítékcsepp a gerincén.

Ed szélesen mosolygott, nem zavarta, hogy néz ki. Pattintott az ujjával, mire egy pincér szépen, selyembe csomagolt, tűzpiros szalaggal átkötött, hosszú, lapos dobozt nyújtott át. Kinyitotta.  Egy csodaszép, az alkalomhoz illő ruha, hozzá való cipő, smink készlet, parfüm…

– Ed, mi ez? – kérdezte.

– Ne vedd fel, ha nem tetszik, de arra gondoltam, illene a mai estéhez – és egy kis ékszeres dobozt nyújtott felé. Bocsáss meg mindenért. Kérlek, kezdjük újra…

Emília teljesen összezavarodott. Mi van? Mi ez a nagy felhajtás? Ő azért jött, hogy lezárja ezt a kapcsolatot. Hogy a szemébe nézzen, és kimondja: VÉGE.

Elég volt a hazugságokból, megcsalásból, megalázásból, a várakozásokból. Megbeszélték ezerszer. Különben is, már van valakije.

Erre tessék, mintha valami régi, giccses filmbe keveredett volna. Vajon melyik nagy jelenetet koppintotta le Ed?

– Ne haragudj, de mennem kell. – suttogta.

A szemvillanás, mikor búcsúzóul még ránézett, óvatossá tette. Lassan hátrálni kezdett. Kifelé innen, minél gyorsabban! A pincérek sehol nem voltak, senkit nem látott az épület környékén, a parkolóban sem. Már elállt az eső. Reszketett, mire az autójához ért, alig bírta kinyitni az ajtaját. Mielőtt beszállhatott volna, érezte, hogy egy kéz belekap a hajába, és tiszta erővel földre rántja.

Aztán már csak a rúgások… Az őrjöngés… Ha az enyém nem, a másé sem leszel…

Olyan váratlanul történt, hogy nem tudott védekezni. Pedig régen, ha nagyon megbántotta, képes volt erősebbnek lenni, összecsomagolni a másikat… Magzatpózba kuporodott, minél kisebb felületet hagyva. Koppant mellette valami a földön. Az ékszeres doboz. Kinyílt az ütődéstől. Kigurult, majd ide-oda pattogva a fejét óvó kezéhez simulva megállt a gyűrű.

Kihunyó tudata még rögzítette az előbukkanó holdvilágnál felszikrázó gyémánt fényét.

És az utolsó emlék… Mikor 18 éve Ed megkérte a kezét. Esküvő előtt pár nappal, egy parkban összekaptak valamin. Ő lehúzta ujjáról, és eldobta a karikagyűrűt. Ugyanígy pattogott, majd eltűnt a fűben. Négykézláb keresték, minden fűszál alá bekukkantva, mire előkerült…

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva

Menyhártné Zana Éva nem készül regényíróvá válni, a rövid történetek és a szabadformátumú rövid versek a gyengéi. Általában utazás közben kap ihletet. Korábban élményeit, verseit blogjaiban tette közzé, majd jó ideig az asztalfióknak alkotott.